A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Vetyehát hal (Pisces) faunája

Sajnos mindkét szóban forgó térkép eredetije annyira halvány, hogy ezen erek folyóba történő betorkollása nem egyértelmű. Mivel az érintett vidék többi ere és holtága csak közvetetten kapcsolódik a Vártóhoz, részletezésüktől el lehet tekinteni. Leírásaik megtalálhatók Bodnár (1928), Gazdag (1960) és Varga (1939) közleményeiben. A vázolt érhálózatból következik a Vártó feltételezhető működési mechanizmusa. Nagyvizü években minden bizonnyal csukható—nyitható halastóként üzemelt. 1722-ben például az itteni halászat hasznából a helybelieken kívül szegedi halászok is részesedni kívántak (Szilágyi 1971). Amikor Tápé jegyzője tiltakozott emiatt a város elzáratta és csak a megye közbelépésére engedték szabadon (Giday 1971). 1814-ben még százholdas nyílt vízfelületről írtak (Szilágyi 1971). ami megegyezik a már idézett Ballá (1778) és Buday-féle (1814) térképeken a tómedence központi részével. Az több mint kérdéses, hogy itt tényleges haltenyésztés vagy haltárolás folyt-e, hiszen az igazi tápai nagyhalászok főleg a rekesztessél kombinált kerítőhálós módszerrel dolgoztak. Ennek és az áldatlan birtokvitáknak tudható be, hogy szárazabb esztendőkben nem töltötték fel a tavat, amely a tavaszi áradások idején mint halcsapda üzemelt. Erre utal a Budai-féle 1814. évi másolaton a Vártó medencéjében olvasható felírat. „Vár Toó a Tisza otmdásával (ottmaradásával?) igen nagy, máskor száraz". A Vártó tehát nem egy volt a sok apróbb-nagyobb Tisza menti halastó közül. Az eddig elmondottak alapján medencéje a Maros-torkolat centrális helyzetű halcsapdájának tekinthető, melynek érhálózata gyakorlatilag az egész TiszaMaros szöget átfedte. Mivel a korábbi morotvagazdálkodás is erre épült, a halcsapdázás gazdasági jelentőségét pontosan ismerték a helybéliek. Reizner (1899/b) a Szeged v. közig levéltár 1712.évi lajstromozatlan irataira hivatkozva (többek között) az alábbi feljegyzést közölte 1712. évi árvízről: „„Júl. 31-én: Mivel az víz igen készül apadni, az tokból is alkalmasint reméljük halnak nagy bővségét." Az egykori vízi világ körül a folyamszabályozások után (1846-tól) ismét fellángol a vita. A gátak közé szorult Tápai Rét gyékény- és nádtermése egy ideig még jelentősnek mondható. Birtokjogát Szeged városa és Tápé egyaránt magának követelte. Ahogy a terület fokozatosan száradt ki egyre inkább a földművelés került előtérbe (Juhász-Molnár 1971). Napjainkra a hajdani betyárokat is bújtató sás- és nádtenger teljesen eltűnt. Az ívó halak a gátak közötti hullámtérre szorultak. Itt áradáskor minden megy tovább a maga megszokott útján. A szabályozás előtti időkkel összevetve a leglényegesebb különbség, hogy az egy lefolyással rendelkező központi halcsapda helyét sok apró csapdácska vette át, melyek a folyótól teljesen izolálódtak. Ezek a kubikgödrök, ahol apadáskor rengeteg hal reked kint. Bálint Sándor (1975) szerint a kubikok halai régebben a környékbeli tanyák disznainak szolgáltak eledelül. Ez tulajdonképp egy régi gazdasági gyakorlat túl-