A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Vetyehát hal (Pisces) faunája

élése. A szabályozások előtti halbőség idején ugyanis széltében elterjedt a sertések szeméthallal történő takarmányozása (Bél 1732/a). Az ívó halakat érzékenyen érintő veszteség különösen nagy gondot okozott a magas vízjárású 1970-es években, amikor a környezetvédők komolyan fontolgatták a kubikgödrök megszüntetését. A nem bolygatott, kiszáradó kubikok halállománya fokozatosan redukálódik. Előbb az ivadékok tűnnek el, majd a növényevők és az apróbb ragadozók következnek. A vészes mértékű kiszáradást legfeljebb 1-2 csúcsragadozó -rendszerint csuka- éli meg. Valami hasonló folyamat mehetett végbe a Tiszától elzárt sekély vizű halastavakban is. Az 1960-as években idős tápaiak még emlékeztek rá, hogy a réten egykor üzemelő apróbb halastavakban a század elején halhasítékkal is takarmányoztak (ifj. Lele József szíves szóbeli közlése). Csukának (amenynyiben megfelelő mértékű az adagolás) ez a legkiválóbb táplálék. Feltételezéseink szerint nem történhetett ez másképp a szabályozások előtti időkben sem. Éppen elég halhasító tanya létezett a környéken. A csuka különben is megbecsült halnak számított errefelé. Ismét Bél Mátyást (1732/a) idézve 1730-31 táján a tiszai halak árfolyama az alábbiak szerint alakult: „Százával csodálhattuk a nagyobbacska csukákat, melyek hatvan magyar krajcárért cseréltek gazdát. A ponty, a süllő és harcsa egy-egy tízesért került eladásra. A többinek nem volt ára. Ez az év ugyanis olyan szokatlan halbőségben telt el, hogy sok olyan embert láthattunk, akik ezt csodajelnek értelmezték. Ritkábbak voltak a nagy halak. Három-három kilencszáz fontos vizát nem kevesebb mint harminc forintért láttunk elkelni, ámbár ebben az évben azon a tájon olyan sok hal volt, hogy teljesen lezuhantak az árak, és nemcsak az embereknek, hanem a szárnyasok és disznók számára is táplálékul szolgált" Adatok a szabályozások utáni időkből Sajnos a Maros vize az utóbbi két évtizedben erősen elszennyeződött, így a halászat jórészt a sporthorgászatra redukálódott. Faunisztikailag a legteljesebb Marián Miklós féle (1971) fajlista. Ezt a szerző Herman Ottónak (1887) és Ferencz Magdolnának (1969) az adatai alapján állította össze. Mindkét adatsor elsősorban a Tiszára vonatkozik, de a fajok zöme a Klárafalva-Maroslele vonaláig terjedő visszaduzzasztási határig előfordulhat. A Maros hal faunájára viszonylag sok a közvetett adat (Berinkey 1966, Czirbusz 1884, Ferencz 1965, Herman 1887, Marián 1971, Pintér 1989...). Ezek vagy az Alsó-Tiszát tárgyalják vagy túl általánosak. A konkrét folyószakaszon egyedül Antal Tamás végzett 1990 és 1995 között rendszeres felméréseket. Farkas Árpád (1977) megfigyeléseit a Körtvélyesi-holtágban folytatta. Az egymáshoz viszonylag közel fekvő 3 eltérő élőhely faunajegyzékét célszerű összevetni.