A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Fás vegetáció

Mindkét Nyárrév Arad és Lippa között a Maros folyó partján létesült. Nyárszeget Endrőd közelében a közvetlenül a Körös partján találjuk. Komlós a mai Tótkomlós helyén volt, Komlósfecskés ettől délkeletre. Ezen környék füznyár ligeterdő (Salicetum albae-fragilis), esetleg fehérfüz liget (Salicion albae) foltjaira későbbi utalások szép számmal akadnak. 6.1 Keményfa ligeterdő maradvány (Tölgy, Szilas, Somos) Tölgy település a Körös ártéren, Endrőd határában, attól nyugatra terült el. Szilas a Fehér-Körös közelében, az abba ömlő Szartos-ér mellett, Somos a Szartos-ér torkolatánál létesült. A térkép helységnevei alapján nagyobb kiterjedésű, összefüggő erdőségeknek a Tisza és a Maros folyók árterein, továbbá a Körös-Maros közi löszháton már XV.-XVI században sincs semmi nyomuk. (Valószínűleg nem volt ez másként a Honfoglalás korában sem, de ennek elemzése önálló tanulmányt igényelne.) A török uralom két nagyobb, egymástól élesen elkülöníthető szakaszra osztható. A kezdeti viszonylag „békésebb" szakaszt a 15 éves háború 1593-tól elkezdődő pusztításai zárták (Fenyvesi 1989). Környékünkön ez különösen keservesre sikeredett, mert hosszabb ideig a régiónkban „vendégeskedett" a krími tatár had. Dúlásaik következtében Békés és Csanád vármegyében egyedül 1596-ban mintegy 75 település pusztult el, ami a defterekben szereplő helységek közel egyharmada (Blazovich 1985/b). Bár a török mindent megadóztatott amit csak lehetett, épp az egykori adóztatás szerkezetéből adódóan alig található használható utalás a Csongrád megyei Tisza és Maros árterek élővilágára. A vásárhelyi nahije 1560-as és 1570-es adóösszeírásakor (Vass 1980) például együtt szerepel az erdő- és legelőhasználat. Ebből konkrétan semmi sem derül ki, hiszen legelő mindenképp volt, így az adót ki lehetett vetni. A hasonló megfontolásból történő adónem összevonások végig kísérik ezt a történelmi korszakot. Az egyedüli biztos pont a méhészet fejlettsége, ami az egész évben biztos méhlegelöt kínáló ecsetpázsitos mocsárréteknek köszönhető. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az azonális ártereken az áradások reguláló szerepe miatt a hódoltsági kései szakaszának rablógazdálkodása (pl. túllegeltetés, portyázó hadak „önellátása") nem gyakorolhatott komolyabb hatást a táj alapvegetációjára. Jó megközelítéssel ugyanez mondható el a hódoltságot követő fölszabadító háborúk koráról és a kuruc-labanc csatározások idejéről is. Erre a vidékre vonatkoztatva mindenképp egyet kell érteni Blazovich László (1998) véleményével, miszerint: „A mezővárosokat körülvevő, álló és folyóvizekkel tarkállt parasztbirodalmak külső képe, növényzete szinte semmit sem változott a középkortól a 18. század második, illetve a 19. század első feléig." Általában a török és a kuruc kor pusztításai mellett kevésbé lényeges szempontnak tartják azt, hogy az ország érintett vidékein a müvelés nélküli terü-