A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 6. (Szeged, 2008)

Czank Gábor: „Jaj, siralmas szomorú szó!" Temetkezési szokások Magyarpécskán és környékén

Szomorúan járnak az árva gyermekek, Anyjuk sírhantjára virágot ültetnek, Atyjuk szomorúfűz hajtást visz a sírra: Egykor ő is ide vágyik, a mély sírba. Emberek, kik éltek e gyarló világba, És kik nem tudjátok, mi az árva sorsa, Gúnynak, kevélységnek őt ki ne tegyétek, Hisz nekik fájdalmas szenvedés az élet. Aranyban, ezüstben, erő s egészségben, El ne bízzuk magunk itt e földi kéjben, Mindent itt kell hagyni, meg kell egyszer halni, A nagy ítéletre elő kell állani. Amen. Jaj, mely szomorú hír... Jaj, mely szomorú hír, hogy mind el kell mennünk, Az eleven testből mind porrá kell lennünk, El nem kerülhetjük, nem lehet mást tennünk, Halál-ábrázatot magunkra kell vennünk. Ifjúság és vénség itt nincs tekintetben, Szépség, éktelenség egyforma a földben, A nagy úr vagy törvény nem parancsol ebben, Bizony el kell mennünk, nem lehet különben. Mit ád az embernek gyenge ifjúsága, Mit ád tanulásban szerzett okossága. Mit ád a nagy urak kincse, gazdagsága, Bíbor-bársony köntös, király méltósága? Ha torkon ragadja hirtelen a halál, Kit az igaz bíró készületlen talál, Lelke véghetetlen kínra és tűzre száll, Minden jó reménység, jaj, tőle távol áll. Lásd, mily nyomorult vagy, emberi nemzet, A világi élet téged mire vezet, Te veszedelmedre éjjel-nappal siet, Méreggel keveri számodra a mézet.