Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)
Falko DAIM - Jérémie CHAMEROY - Susanne GREIFF - Stephan PATSCHER - Peter STADLER - Bendegúz TOBIAS: Császárok, madarak, indadíszek. Egy bizánci övveret a 8. századból és egy új lelet Dél-Magyarországról
F. DAIM - J. CHAMEROY- S. GREIFF - S. PA TSCHER - P. STADLER - B. TOBIAS össze, még akkor is, ha ezek a helyek mérés céljára közvetlenül nem voltak hozzáférhetőek. Kizárható, hogy a réz alkotórészek az aranyozás maradványából származnak, mivel maga az aranyozás csak 0,5% rezet tartalmaz. A réz jelentősen csökkenti az ezüstötvözet olvadáspontját. A réznek az ezüsthöz való szakaszos hozzáadásával a színeziist 961°C-os olvadáspontja 28%-os réztartalommal (ün. eutektikus keverék) csaknem 780°C-ra esik. Ha többet adunk hozzá, ismét emelkedik az olvadáspont. Mivel itt a mérési helyeket csak minőségileg tudtuk megvizsgálni, egy olvadási pont adatához nem lehetséges a mennyiségi besorolás. Az egyik elemtérkép mutatja annak lehetőségét, hogy a réz mellett a cink is jelen lehet. Ez azonban valószínűleg inkább egy mesterséges méréstechnikai köztes termék, mivel az érintett forrasztási varratok szűk mélyedéseiben az aranyozásnak is vannak maradványai és a spektrumban az arany mérésvonala ugyanazon a helyen jelenik meg, mint a cink csúcs. Réztartalmú forrasz előállítására több lehetőség van: az első változat szerint a kívánt forraszösszetevőkből egy kicsi darabkát közvetlenül az összeillesztendő részek közé tesznek és felhevítik azt; a másik változat az ún. kémiai forrasztás, amelynek során a réz egy rézsóból csak a felhasználás helyén felhevítéssel válik ki. Ez utóbbi módszer különösen aprólékos forrasztásokat tesz lehetővé (WOLTERS 1981; MALLWITZ 2001). A legfinomabb granulációs minták elkészítése elképzelhetetlen lenne a pontszerűen ható kémiai forrasztás nélkül. A kémiai forrasztáshoz egy rézsót, pl. malachitot vagy krizokollátot őrölnek finomra, majd egy szerves széntartalmú ragasztóanyaggal finoman felviszik a forrasztandó felületre. Az ezt követő felhevítés során vigyázni kell a redukáló, védő környezetre, hogy az éppen létrejött réz nehogy ismét oxidálódjon mint fémes ötvözőanyag részt vegyen a forrasz kialakulásában. A hevítés hatására a rézsó szétesik, a ragasztóanyag pedig a redukálóan ható szén képződése mellett elszenesedik. Az érintkezési helyen szabad réz alakul ki, amely a forrasztandó lemez ezüstjével egy alacsony olvadáspontú ötvözetté válik, amely az érintkezési helyen megolvad és megteremti az összeköttetést. A két rézforrasztási változatot analitikailag alig lehet egymástól megkülönböztetni. Éppen ezért a kérdés megválaszolatlanul marad. Az összekötővonal finomsága miatt valószínűsíthető a kémiai forrasztás, lelet azonban nem bizonyítja. Korróziós termékek A földből előkerült ezüstleletek legfontosabb korróziós terméke az ezüstklorid (AgCl). A kloridok általában a leggyakoribb talajban előforduló sók és az övveret korróziós termékei is kloridtartalmúak. A klór azonban enné! az övveretnél az elemzés alapján jelentősen kevesebb, mint a bróm. Ennyire magas brómtartalom — ennél a korróziós terméknél inkább ezüstbromidról, és nem ezüstkloridról van szó — ritkán figyelhető meg. Magas brómtartalom leggyakrabban tengeri leleteknél fordul elő (NORTH-MCLEOD 1987, 92 ff.). A tengervízben a kloridionok 0,319 mol/1 koncentrációban vannak jelen, ez 11,3 g/l 1 tengervíz-koncentrációnak felel meg. Ezzel szemben a bromid csak 0,0008 mol/1 (= 0,07 g/l) koncentrációban fordul elő. Ezeknek a sóknak a keveréke többnyire tengeri leletek ezüst korróziós termékeként található meg. Az AgCl pedig mindig túlsúlyban van az AgBr-al szemben. Hogy ez itt miért nem így van, és hogy ez a tárgy, mielőtt a Szeged környéki temetkezésbe került, már tengeri vagy tenger alatti körülmények között korrodált-e, nem dönthető el. Segítene, ha ugyanabból vagy egy szomszédos temetkezésből egy további, hasonlóan erősen korrodált tárgy bromidtartalmát megvizsgálhatnánk. Az AgCl-t és az AgBr-t optikailag nem lehet egymástól megkülönböztetni, amely miatt ennek a jelenségnek az irodalomban eddig kevés figyelmet szenteltek. Ezek viaszszerü, sötétbarna-antracit színű, félig fémesen csillogó ásványok. Az ezüstbromid ezüstből készült, nem tengerben talált tárgyaknál is megfigyelhető (HEDGES 1976). Angol ásatásokból és gyűjteményekből származó egyes darabokon egy, a két anyagból álló keveréket találtak, pl. egy római kori villából származó kanálon. Ez egyértelműen nem tengeri lelet, pedig a Hedges által elvégzett elemzés alapján a domináns só itt is az AgCl. Az ott idézett öt példa alapján csak egynél van a bromid a kloriddal szemben túlsúlyban, egy ismeretlen származású római kori ládika, amelynek a lehetséges korróziós környezete nem ismert. A középlemez hátoldala, amely a veret hátlapja felől van, jóval kevesebb korróziós jelenséget mutat. Ez az állapot arra utal, hogy a masszív sóbehatástól valami befedte, védte azt. Valószínűleg tartozott hozzá egy, a lemezt eltakaró fedőlemez bőr- és textilrészekkel, amely nem maradt fenn. Susanne GREIFF 352
