A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 11. (Szeged, 2005)

SOMOGYI Péter: Újabb gondolatok a bizánci érmék avarföldi elterjedéséről. Numizmatikai megjegyzések Bálint Csanád közép avar kor kezdetére vonatkozó vizsgálataihoz

értelműen avar kori leletként azonosíthatunk, mert éremképükkel azonos éremképet mutató utánzatokat avar temetkezésekből is ismerünk. Mivel az avar sírokból előkerült aranyak között Heraclius könnyű solidusainak feltűnően magas az aránya, joggal feltehető, hogy az MNM Éremtárában őrzött azonos típusú, dc sajnos ismeretlen eredetű solidusok is avar kori érmék {SOMOGYI 1997, 116-117, 19-20. j„ 125, 10. j.). Másrészt a 19. századból ismerek olyan jól dokumentált eseteket, amelyek azt bizonyítják, hogy a véletlenül felfedezett régi aranyérmék rövid időn belül nagyon távolra is kerülhetnek eredeti lelőhelyüktől: II. Theodosius tíz darab aranya az 1831. július elején Firtosváralján felfedezett éremkincsből a szomszéd falu, Etéd érintésével került Marosvásárhelyre. Kilenc közülük azonban ott sem időzött sokáig, ezeket még augusztusban Brassóba vitték, és ott eladták őket. A leletből származó két másik sol idus az 1840-es években pedig egészen Párizsig jutott. A Kisselyk (Kleinschelken) határában 1856 tavaszán talált bizánci aranyérmék közül nyolc végül is a Schwarzenberg hercegek gyűjteményében kötött ki, ahol hat darab, ha lelőhelyadat nélkül is, de még mindig megtalálható. A csehországi Őrlik kastélyához vezető útjuk Kisselykből Nagyszebenen át Bécsig tartott, majd Bécsből vissza Nagyszebenbe, ahol Karl von Schwarzenberg, Erdély akkori kormányzója megvásárolta és így megmentette őket a gyulafehérvári pénzverdében történő beolvasztástól.

12 Az érmék útvonalát nem, csak utolsó állomáshelyeiket ismerve (Brassó, Párizs, Őrlik), ki gondolna arra, hogy ezek a darabok két erdélyi bizánci érem lelet részét képezik? A Heraclius-dinasztia érméit illetően azonban nem lett volna célszerű anyaggyűjtésemet csak a sírmellékletként előkerült, kétségtelenül avar kori darabokra korlátozni. Egyrészt azért, mert kíváncsi voltam, vajon a sírokból származó érmék pontos meghatározásából származó eredményt az idevágó szórványleletek azonos módon való feldolgozása igazolja, módosítja, vagy megcáfolja-e? Másodszor pedig világos volt számomra, hogy a túl szigorú anyagválogatási szempont, akkor is, ha ezáltal a vizsgálatba bevont érmék régészeti összefüggése vitán felül áll, prekoncepciós adatmanipulációként is értelmezhető. Az egyes érmék esetenként eltérő forrásértékét mégis feltüntetendő, az éremanyagot öt eredetosztályba soroltam (SOMOGYI 1997, 115-116, 120, Tab. 2).

13 Kiderült, hogy a II. eredetosztályból egy, a III. eredetosztályból pedig öt solidus valóban Heraclius késői, 626 után vert típusai közé tartozik, illetve egy további darab — szintén a III. eredetosztályból — II. Constans 651-654 között vert sol idusa. Ezek alapján nem kétséges tehát, hogy az avarokhoz még 626 után is eljutott néhány bizánci solidus. De a sírból származó érmék elterjedésének megfelelően a szórvány érmék száma is csak II. Constans 650 után vert solidusaival nő meg ismét (SOMOGYI 1997, 118-119). Mielőtt az ily módon előkészített éremanyag értelmezéséhez kezdtem volna, megvizsgáltam azokat a 7. század 2. felében vert, sír- és kincsleletekből ismeretes bizánci érméket is, amelyek a történeti hagyomány szerint az onogur-bolgároknak tulajdonított szállás- vagy átvonulási területekről származnak (a Délorosz-steppe a Kubántói a Dnyeper-Dnyeszterig, Besszarábia és Munténia), és a vizsgálódás során szerzett tapasztalatokat megpróbáltam rendszerbe foglalni (SOMOGYI 1997, 118,25. j. és 128-131). Csak miután megállapítottam, hogy ezek az éremleletek és a Kárpát-medencei leletanyag kölcsönösen jól kiegészítik egymást, csatlakoztam magam is Bóna István történeti értelmezéséhez. Ez a lényeges körülmény azonban valamiképpen elkerülhette Bálint Csanád figyelmét, különben nem rótta volna fel nekem, hogy nem vettem figyelembe az avar szállásterületen kívül eső egykorú éremleleteket. Következésképp teljesen megalapozatlan az a kritikája, hogy II. Constans és IV. Constantinus érméit csak azért kötöttem össze az onogur-bolgárokkal, mert már eleve elfogadtam Bóna István történeti magyarázatát (BÁLINT 2004a, 48). Valójában a Bóna-féle elméletet — pontosan úgy, ahogy ezt Bálint Csanád módszertanilag helyesnek tartja — először az idevágó numizmatikai leletanyag alapján vizsgáltam, pontosítottam, és ahol kellett, korrigáltam. De azt is hangsúlyoztam, hogy ez az elmélet csak addig tartható fenn, amíg újabb leletek az éremanyag jelenlegi összetételét lényegesen meg nem változtatják (SOMOGYI 1997, 129, 27. j.). Az éremanyag kritikai és részletes újrafeldolgozásán alapuló, a bizánci numizmatika alapjait is figye12 A két nagy erdélyi éremlelet után még 1994-ben megkezdett levéltári kutatásaimból származó közöletlen adatok. 13 Az eredetosztályok: I. Lelőhelyes sírleletek: II. Lelőhelyes szórványok; III. Bizonytalan lelőhelyes érmék az MNM Éremtárából, amelyeket ismert lakhelyű személyek adományoztak vagy adtak el a múzeumnak: IV. Ismeretlen eredetű érmék az MNM Éremtárában, amelyek nagy magángyűjtemények átvétele útján kerültek a múzeumba; V. Ismeretlen eredetű érmék az MNM Éremtárában, amelvek eredetéről már semmiféle adat nem áll rendelkezésre, érmék az ún. revíziós leltárkönyvből.