A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 11. (Szeged, 2005)

HEINRICH-TAMÁSKA Orsolya: További adatok a fogazással díszített leletek készítési módjához: a konstrukció

három sarkában átütött szegecset használtak, mint a fogazott csuklós csatoknál (pl. Tiszb/0/1: 16. kép 4; Zam/193/2: 19. kép 2; Ig/III/1: 8. kép 3). A második variáció a veret hátoldalán felforrasztott, a harmadik a verettél együtt öntött szegecs (pl. Pet/0/1: 15. kép 2; Halb/0/1: 7. kép 1). Ennek egy különleges változatát, az ún. rögzítőfület (Stecköse) találjuk a keszthelyhorreumi temető 16. sírjából előkerült ezüstcsaton (KesztH/16/1: 11. kép 1). A szegecseket a bőrszíjon vágott nyílásokon átdugva a túloldalon egy madzaggal, dróttal vagy egy vékony fadarabbal kötötték össze. Ez a megoldás a fémtárgy gyors és egyszerű fel- és leszerelését teszi lehetővé; így a csat könnyen tisztítható, javítható, de a szíjak között cserélhető is (CSALLÁNY 1954, 108-119; WERNER 1984, 21, Anm. 80; WERNER 1986, 44; SCHULZE-DÖRRLAMM 2002, Abb. 52; ZÁBOJNÍK 2000, 344 ff). A rögzítőfülek formája és készítése a fibulák hátoldalán látható tartólemezekre emlékeztet. Ott is hasonló formájú csapokat öntöttek, illetve forrasztottak fel a fémlapra, amiket utólag a rugó számára átfúrtak, illetve tűtartó lemeznek visszahajlítottak (pl. KesztH/17/1: 11. kép 3). A rögzítőfüles csatok avar elterjedését Zábojník a 8. század első harmadába, illetve első felébe keltezi (ZÁBOJNÍK 2000, 357). Azonban már a 6. és 7. századból is több leletet, öntött bizánci csatot ismerünk a Kárpát-medencéből ilyen szegecsformával (CSALLÁNY 1954, 110; GARAM 2001, 88, 91 ff) és ebből kiindulva a keszthely-horreumi csat is ehhez a körhöz tartozik. Zábojník rámutat, hogy ez a típus a nyugati germán teriileteken is ismert (ld. pl. NEUMAYER 2002, Taf. 1. 8-9, Taf. 2. 1-4, Taf. 3. 1, 3-5, Taf. 4. 6-8, Taf. 6. 6, Taf. 21. 1-4, Taf. 22. 1-2, Taf. 23. 7-8), de helyesen feltételezi, hogy ettől függetlenül ez a technikai megoldás bizánci, mediterrán befolyásra vezethető vissza (ZÁBOJNÍK 2000, 354). A fogazással díszített csatok konstrukciójuk szempontjából, a bemutatott két csoporton belül igen egységes képet mutatnak. Eltéréseket leginkább a rögzítésnél figyelhettünk meg. Ez a pont a csatokat szorosan összeköti a véretekkel, amelyeket ezt követően vizsgálunk. A VERETEK Mint a bevezetőben említettük, használati szempontból a veretek igen vegyes csoportot alkotnak és konstrukciójuk elsősorban a rögzítésnél mutat különbségeket. Eszerint a veretek három fő variánsra oszthatók: az átütött, a forrasztott és az ólomba ágyazott szegecsekkel rögzítettekre (1. kép 3a-c; 1. táblázat; 24. kép). Az átütött szegecsek alkotják a legnagyobb csoportot (1. kép 3a). Itt az öntött változatokra éppúgy találhatunk példát, mint préseltekre. Az öntött leleteknél a szegecsek helyét vagy már öntőformában kiképezték, vagy a lapot utólag átfúrták. Mindkét esetben a gömbölyű fejű szegecs a veret sarkaiban helyezkedik el és végét a szíj hátoldalán visszakalapálták (pl. Köl/A264/3: 12. kép 4; JankG/ 0/3: 9. kép). A préselt leleteknél a legtöbb esetben elegendő volt a vékony lemezt egy hegyes eszközzel átütve kilyukasztani. Ezt a változatot találjuk meg pl. a kapszula- és tálkavereteknél, ahol a szöget faalapba verték (pl. Bud/770/1: 4. kép 3; Köl/Bl 19/1-3: 13. kép 4). A veretek stabilitását növelte, ha a sarkokban ülő szegecsekkel a szíj hátoldalán egy ugyanolyan formájú lemezt (pl. Bud/691/2: 3. kép 4; Zam/146/1: 17. kép 2; Zam/809/2-4: 21. kép 4), illetve kereszt alakban elhelyezett fémlapokat (pl. Gyö/111/ 2-8: 6. kép 3; Csák/348/1: 5. kép 3) rögzítettek. A második típusnál a szegecset nem ütötték át a fémen, hanem vagy együtt öntötték, vagy utólag forrasztották fel a hátlapra (1. kép 3b). Míg az első csoportban természetesen csak öntött leletek találhatók, addig a másodikban előfordul a trébelt változat is. Ez utóbbihoz sorolhatók a zamárdi temetőből előkerült kis, félgömb alakú (pl. Zam/193/12-21: 19. kép 2) és az ovális, üvegberakásos veretek (Zam/193/11: 19. kép 2; Zam/10/10-14: 18. kép). A tárggyal együtt öntött szegecsek pedig a T alakú akasztóvereteken (pl. BudF/0/4 5: 5. kép 1) és pajzs alakú övvereteken (pl. Zam/1107/2-7: 20. kép 4) láthatók. A harmadik csoportba az ólomtartalmú anyaggal kitöltött véreteket soroltuk (1. kép 3c). Itt többnyire a szíj végeknél és csatoknál már leírt módszert alkalmaztak, egy fémrudat ágyazva be a masszába, melynek két kilátszó vége szegecsként szolgált (pl. Szek/671/1-10: 16. kép 2; Köl/A276/2-9: 13. kép 3). Egy másik megoldásnál a szegecseket feltehetően a már ólommal kitöltött vereten keresztül verték át (pl. Bud/694/1: 3. kép 2; Csák/154/1: 5. kép 4). A fogazással díszített veretek e három itt bemutatott típusa a csatoknál és a szíj végeknél már elemzett konstrukciós megoldásokat mutat. A következőkben azt szeretnék közelebbről megvizsgálni, hogy a többveretes garnitúrákon belül egységes technikájú fémtárgyakat szereltek-e fel és az itt megfigyelt technológiai részletek a garnitúrák kronológiájával és eredetével miképp egyeztethetők össze.