A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

SZALONTAI Csaba: L'oro degli avari. Popolo delle steppe in Europa

korabeli feljegyzések egyértelműen tanúskodnak arról, hogy háborús helyzetben e két jellemvonás egyetlen más európai néptől sem volt idegen. A hunok, avarok és magyarok helyzete annyiban volt más a krónikaírók szemében, hogy ők külsőségeikben is alapvetően különböztek a megtámadottaktól, akik ekkoriban zömmel fallal körülvett városokban éltek, azaz a civilizációt képviselték. A falak előtt vágtázó, kiabáló, nyilazó, tarka ruhába öltözött, hosszú hajat viselő harcosok képe természetesen sokkal ijesztőbbnek hatott, mint a nem kevéssé kegyetlen, de a csata előtt mellükön keresztet vető európai harcosoké. Buora dolgoztában az avarok itáliai jelenlétét foglalta össze, részletesen beszámolva minden egyes eseményről, a szövetségesi együttműködéstől, az egymás ellen vívott harcokig. Az olasz régészek régóta vitatott témája, hogyan lehet régészeti adatokkal igazolni az avarok támadását a Forum lulii ellen. A langobard hercegség elleni támadásnak jelenleg nincs kézzelfogható régészeti bizonyítéka, ami természetesen nem a támadás tényét cáfolja. A rendelkezésre álló adatok jelenleg csak közvetettek, ugyanis azok csak az egyes pusztulási rétegek keltezéséről szólnak, melyek még számos nyitott tipokronológiai kérdést érintenek. Hasonlóképpen az avar betörések régészeti adatait elemzi Luca Villa is, aki az avarok és a langobard Friuli tartomány viszonyát ismerteti dolgozatában. Megállapításai szerint a langobardok — legalábbis az avar betörések idején — biztosan használhatták a korábbi időkből megmaradt erődítéseket Friuliban. Mivel ezek tartós használatára kevés a régészeti nyom, valószínűleg csak a háborús védekezésben jutott nekik szerep. A Szerző is kitért arra, hogy sem a cividalei pusztulási rétegek, sem az egyéb 7. századra keltezhető pusztulások nem köthetőek egyértelműen az avarok 7. századi betöréséhez. Paola Lopreato a cividalei Santo Stefano „in Pertica" temetőjének leleteit mutatja be. Sajnos a temető területének zöme be van építve, ezért nem lehetséges annak teljes feltárása. Az eddig több részletben feltárt mintegy 100 sír leletanyaga azonban feltétlenül igazolja a temető kiemelkedő gazdagságáról szóló nézeteket. A leletek a szépségükön túl, azért is fontosak, mert számos eleme pannóniai eredetre vezethető vissza, és így sok Kárpát-medencei párhuzamuk van. Paola Lopreato egy másik, a San Mauro-i cividalei temetőt is ismerteti, és az itt feltárt 43. számú, leggazdagabb sírjával ismerteti meg az olvasót Isabel Ahumada Silva. A fiatalon elhunyt (kb. 17-25 éves lehetett) harcost fegyverzetével és felszerszámozott lovával együtt temették el, ami az előkelők között nem volt ismeretlen szokás. A sír embertani feldolgozását Gaspare Baggieri végezte el, és ismertette az eredményeit. A sír lovát Alfredo Riedel vizsgálta meg, és megállapítása szerint a langobard harcos lovának 137 cm-es marmagassága megfelelt a korabeli átlagnak. Valeria Ceglia a Benvenutoi hercegségben található vicennei Campochiaro temetőről közöl rövid összefoglalást. Ismertetőjét néhány sír anyagának igen részletes bemutatása és igényes elemzése követi. A hangsúlyt elsősorban azokra a sírokra helyezi a Szerző, amelyekben egyértelműen kimutatható a keleti népek hatása. Noha eddig sem voltak ismeretlenek a keleti hatások az itáliai langobard anyagban, e temető sokkal több egyértelmű keleti azonossággal rendelkezik, mintsem, hogy csak stílusbeli hatásnak vagy kereskedelmi kapcsolatnak véljük azokat. Sokkal valószínűbb, hogy e sírok halottaiban olyan igazi avarokat kell látnunk, akik valóban a Kaganátus területéről kerültek ide. A lovassírok, a női ékszerek, az ezüst nagygömbös fülbevalók, az ételmelléklet adása, a sokmellékszíj as övek, az öntött bronz övveretek, az avar jellegű reflexíjak és a faragott csontlemezzel díszített tegezdíszek mind ezt a feltevést erősítik meg. Ermanno A. Arslan a champochiarói, a vicennei, a morrionei temetőben előkerült bizánci solidusokat és langobard érméket vizsgálta meg. A II. Constans- (641-668) érmékkel induló sorozat II. Justinianus 708—709-es pénzével zárul. A sírokban ugyancsak előforduló langobard tremissisek egyedi típust képviselnek, és eredetüket tekintve egyértelműen a ravennai bizánci előképre vezethetők vissza. Lidia Paroli a Castel Trosinó-i temetőt ismerteti, mely a kora középkori Itália egyik legfontosabb temetkezési helye, a maga 237 feltárt sírjával. A 6. század közepén induló és közel 100 éven át használt temető belső időrendje igen jól ismert és részleteiben is kidolgozott. A késő római - bizánci alapnépesség az újonnan érkező langobardokkal keveredik, majd a 7. század közepére egy jelentős és gazdag, előkelő langobard közösség temetőjévé vált e hely. A lelőhely leletei közül Marco Ricci mutat be fotókkal illusztrált válogatást. Szintén ő elemzi a római Balbi-cripta ereklyetartó keresztjét. Saverio Lomartire-töl egy 9-10. századi arany- és ezüstberakásos széket ismerhetünk meg, melyet 1949-ben találtak a Ticino folyóban, Paviában. A két restauráláson is átesett szék szépsége megkapó, és a római kori székekkel is vetekszik. Végső soron szimbolikusnak is vélhetjük a kötet szerkesztését: e székkel ugyanis mintegy keretbe foglalták a szerkesztők a kötetet, hiszen korábban a Kárpát-medencei avar temető, Zamárdi szenzációs székeiről olvashattunk beható elemzést Bárdos Edithtöl, és a kötet végére ismét visszatért ez a téma. A szék a pihenés és az elmélkedés eszköze, itt az idő tehát, hogy az olvasó a kötet tanulmányozása után megpihenve, figyelmét ismét az avarok felé fordítsa. Ehhez zárásképpen Lorenzo Dal Ri révén megismerkedhetünk egy érdekes történettel: 1932-ben egy kis olasz gyűjtemény megvásárlása révén a bolzanói múzeum hozzájutott egy ezüstözött, öntött bronz, téglalap alakú griffes övveret töredékéhez. Az olasz szakembereknek akkoriban sok fejtörést okozott a veret eredete és azonosítása, amely valószínűleg kereskedelmi úton kerülhetett Magyarországról Olaszországba. A szerencsés véletlennek köszönhetően néhány évtizeddel később előkerült a veret másik fele, amely pontosan illet az első darabhoz, és ezzel egyértelművé vált a tárgy keltezése és eredete. Megható történet, mely jól példázza a régészet szépségét. Összességében megállapítható, hogy a kötet szerkesztői és a kiállítás szervezői minden valószínűség szerint el-