A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

SZALONTAI Csaba: L'oro degli avari. Popolo delle steppe in Europa

MFMÉ- StudArch VU (2001) 441-446 KONYVISMER TETES L'oro degli avari. Popolo délie steppe in Europa. Red.: Arslan, E. A. - Buora, M. Udine 2000. Talán nem túlzás azt állítani, hogy különös kapcsolat alakult ki az elmúlt évtizedekben a magyarországi és a közép- és észak-olaszországi régészeti és történeti kutatás között. E kapcsolat gyökerei mintegy másfélezer éves múltra vezethetők vissza, s megnyilvánulásai a korábban megjelentetett közös katalógusok, illetve a jelen recenziónk tárgyát képező kötet és kiállítás is. Az udinei Castelloban, majd a milánói Castello Sforzescoban Ermano A. Arslan és Maurizio Buora által rendezett L 'oro degli avari— Un popolo délie steppe in Europa [Az avarok aranya — Egy steppei nép Európában] című régészeti kiállítás a két ország tudományos életének jeles összefogása volt. A régóta tervezett kiállítás alapvető célja az volt, hogy a két ország legszebb és legértékesebb avar és langobard régészeti leleteit bemutassák a nagyközönségnek. Két teljesen különböző eredet és hagyományrendszer, két különböző műveltség és két egymástól távol fekvő terület: ez jellemzi az avarokat és a langobardokat első látásra. Ennek ellenére két olyan népről van szó, amely a történelmi eseményeken kívül, számos elemmel kapcsolódik egymáshoz, melyet kiválóan igazolt a fenti kiállítás és a kötet. A két néphez kötődő kutatói érzelmek, azaz a langobardokhoz és az avarokhoz való vonzódás táplálja a mai olasz és magyar régészek közti szoros kapcsolatokat. Az érzelmi alapot tehát két történelmi nép adja, a langobárdok és az avarok. A két nép a 6. századi Kárpát-medencében fontos történelmi események mozgatója és végrehajtója volt. Az avar honfoglalás előfeltétele a Bizánctól támogatott alföldi gepida haderő és hatalom felszámolása volt, amit az avar-langobard szövetségnek sikerült megoldania. Ennek köszönhetően a Kárpát-medence történetében elsőként az avarok előtt nyílt meg a lehetőség a Dunántúl és a Dunától keletre eső alföldi részeknek az egységesítésére, mellyel egy addig még nem látott katonai és politikai hatalmat hozott létre Európa közepén az avarság. Annak az Európának a közepén, amely a Római Birodalom évszázadokkal korábbi bukását még nem tudta kiheverni, amelyet mintegy fél évezrede kisebb-nagyobb népek dúltak és fosztogattak. A Római Birodalom romanizált és müveit örökösei évszázados tudásuk és hagyományaik birtokában próbáltak alkalmazkodni a kívülről jövő és egymást évenként, évtizedenként váltó népek eltérő hagyományaihoz, hatalmi rendszeréhez. Az újonnan érkezők vezetői pedig a saját hatalmukat és a romanizált őslakosság „szakrális" hatalmát egyesítve hoztak létre kisebb nagyobb fejedelemségeket, királyságokat, hogy néhány évvel később vagy újabb népeknek adják át kiépített hatalmukat, vagy pedig a szomszédos — szintén hasonlóképpen létrejövő — fejedelemség törje le hatalmi ambícióikat. A folyamat évszázadokig tartott, az 5. század közepétől egészen az évezred második feléig, amikor is létrejöttek az első komoly, tartós és állandó királyságok. A mintegy 400-500 évig tartó folyamatos átalakulás állandó mozgatórugói a népvándorlás kor azon népei voltak, akik őshazájukból kiszakadva keresték új helyüket. Akik elszakadtak egykori és távoli testvérnépeiktől, és vagy velük szövetségben, vagy éppen ellenükben keresték új lakhelyüket, közben végigjárták, végigdúlták Európa közepét, és a keletről jött népekhez hasonlóan nem kímélték sem a világi, sem a szakrális központokat, ahogyan a békés civil lakosságot sem. Vándorlásuk során mindig, mindenhol sikerült olyan hatalmat találniuk, amely saját hatalmi érdekei miatt szövetséget vagy támogatást ígért nekik, ha segítenek egy adott konkurens szomszéd legyőzésében. A népek közti interetnikus és hatalmi kapcsolatok egyik eszköze volt a dinasztiák közti házasságkötés is: házasság a szövetséges király lányával, házasság a legyőzött király lányával és más változatok. Ezen módszereken semmit sem változatott az a tény, hogy a létrejövő eljegyzések, házasságok főszereplői sokszor a serdülő kort sem érték még el, azaz a játékok helyett gyerekként kellett a politikai életben szerepelniük. Mindez azért, hogy a dinasztikus kapcsolatok következtében a másik dinasztia legitimitását és szakrális hatalmát is megszerezze az új hatalom, illetve, hogy az új szövetségi rendszer egy időre biztosítsa a saját hatalmát. Királygyilkosságok, rövid életű és rövid hatalmú királyok, évenként változó királynevek és bonyolult házasságok jellemzik a korszakot. Királyok, akikről sokszor csak annyit tudhatunk, hogy gyermekkirályként gyorsan és minden bizonnyal gyilkosság következtében meghaltak. Ha pedig életük s hatalmuk megmaradt, első tetteik egyike az előd és konkurens király híveinek gyors, hatékony és kíméletlen eltávolítása, megsemmisítése volt. A mai európai népek ősei keresték tehát így helyüket a korabeli kusza politikai és hatalmi viszonyok közepette. Az események drámaiságát és az állandó zavaros és háborús helyzeteket kibogozhatjuk a kortárs feljegyzésekből, s ha ezeket időrendbe rendezzük, alig találunk olyan évet, évtizedet, amely a békéről lett volna emlékezetes. Mára természetesen az események részleteit a nemzeti történetírások jótékony homálya fedi, leginkább csak a mitikus ősök és hősök, a hősénekek és hősköltemények, a különböző népkrónikák és a korai keresztény szentek életét feldolgozó életrajzok azok, amelyek megmaradtak e korszak hétköznapjairól. E korszak két jellegzetes és évszázados történelemmel rendelkező népe az avar és a langobard. Ami leginkább megkülönbözteti e két népet a korszak más, a történelem