A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

TROGMAYER Ottó: Régészetünk ezredfordulója

Akadémia meg a Nemzeti Múzeum között. Nem csoda hát, ha egy-egy jó kezdeményezés, amely mögé egyik avagy másik, leginkább erkölcsi, ritkábban anyagi tekintélyével odaállott, mégis zátonyra futott. Ráadásul a Budapest-vidék viszony is megváltozott, a szakemberek többsége ma már vidéken dolgozik, a kilencvenes évekig jobb körülmények között, mint a fővárosi régészek. Ámbár a jó szándék már az ötvenes évek elején megvolt, a minden érdeken felülemelkedő összefogás hiánya is az oka annak, hogy mindmáig nem sikerült megszervezni, s kellő anyagi háttérrel ellátni egy olyan multidiszciplináris központot, ahol végre a korszak világszínvonalának megfelelő vizsgálatokat lehessen hiteles kutatókkal elvégeztetni. A régészeti leletekben hihetetlenül gazdag ország eddig nem tudott megfelelően élni adottságaival, nem tudta eléggé kiaknázni az abban rejlő lehetőségeket. Magyarországon a régészet nem volt soha és nem is vált nemzeti tudománnyá, ennek azonban megvannak az okai. A szomszédos országok némelyike állami léte kezdetén állva a 20. században elnyert önállósággal indult meg a nemzetté válás útján is, történeti múltjában gyakran keresi a legendás hősi nagyságot, másokkal (magyarokkal) szembeni önigazolási kényszertől vezettetve. A magyar kutatás egyrészt ezen a 19. században túlesett, másrészt ilyen fajta önigazolási kényszer nem munkál benne, a nemzeti múlt sokáig visszafojtott érzéseit azonban más népekhez hasonlóan büszkén kell vállalnunk. Nem szabad tehát szó nélkül elmennünk Európa nagy nemzetei, a gallok, a germánok, az angolszászok, a skandináv népek múltkutató törekvései mellett, melyek több esetben számunkra is példát jelenthetnek. A magyar régészet tehát nem vált nemzeti tudománnyá, aminek okait kutatni nem az előszó írójának feladata, csak le kívánom szögezni, hogy a kutatásra fordított energia ötven éves összehasonlításban messze elmarad a szomszédos országokétól. A fejlett gazdaságú országok kutatási lehetőségeiről nem is beszélhetünk a hazaiakkal való összevetésben. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen nagy hagyományú, leletekben gazdag ország régészetét csak több éves késéssel sikerült korszerű törvénnyel szabályozni, noha a tulajdonviszonyok megváltoztak, s ez új gazdasági feltételeket teremtett. Az a rendkívüli lehetőség, mely a nagy építkezések, autópályák előkészítő ásatásaival jelentkezik, korábban nem tapasztalt feladatok elé állítja régészeinket. Vajon ezen az úton be tudjuk-e pótolni az e területen igazán jelentős lemaradásunkat? Vajon mikor lesz idő, energia a hallatlan tömegű új információ közzétételére? Ezt a kérdést akkor is jogos feltenni, ha a korábbi összevetés során úgy tűnt, hogy a folyóiratok tartalmi elemzésénél a mérleg nyelve kissé a mi javunkra billen. Bízom benne, hogy a következő nemzedék kísérletei nem maradnak torzók, hogy a napjainkban folyó, eleddig elképzelhetetlen volumenű feltárások leletei nem maradnak közöletlenck, hogy létrejön a multidiszciplináris központ, hogy legalább negyedszázadonként meg tudnak jelenni egyes korszakok kutatásának állásáról szóló összefoglaló értékelések, hogy a vidéki tudomány nem süllyed el a menedzseruralom mocsarában. ,, Kitán torgott A mer lkába..." Svájcba, Németországba több olyan kutatónk, aki itthon is a tudományág büszkesége volt, vagy lehetett volna. A két világháború kevésbé sújtotta régészeinket (sajnos 1914-ben elveszett László Ferenc, 1945-ben pedig Bottyán Árpád és Tompa Ferenc), mint a 1945 utáni időszak emigrációs hullámai. 1945 után távozott Alföldi András, Foltiny István, Gallus Sándor, Széli Márta, a tehetséges hallgatókról nincs információm, 56 után pedig Alföldy Géza, Alföldi Mária, Molnár Erzsébet, Lenkei Mária, Pekáry Tamás, Szabó György, Radnóti Aladár, Ruttkay Erzsébet. Közülük egyetemi katedrát kapott Radnóti Aladár, Alföldy Géza, Alföldi Mária és Pekáry Tamás. Sikereik a magyar régészet hírnevét gyarapítják. Mindenkit sajnálok, akit elvesztettünk, de talán legfájóbb számunkra Alföldi András elvesztése, akinek életútja a mindenütt sikeres magyar tudósok sorsát példázza (1895-1981). Már 28 évesen egyetemi tanár Debrecenben, tíz év múlva, 38 évesen az Akadémia levelező tagja. 1930 és 1947 között a budapesti egyetem tanára. 1948-52 között a berni, 1952-től 1956-ig a baseli egyetem tanára. 1956 és 1965 között Princetonban tanár. Sok tudományos társaság, akadémia tagja. 70 éves korában a tanítástól visszavonult, tudományos munkásságát azonban haláláig folytatta, néhány fontos írása már halála után jelet meg. A komplex ókortudományi kutatások hazai megalapozója volt. Nemzetközi tekintélye talán páratlan a hazai archeológiában. Ki tudja, ha itthon marad, merre tudta volna terelni kutatásaink pályáját. Tehetségekben itthon sem szűkölködtünk, tudományszakunk tekintélyét, súlyát azonban tovább kellene emelni.