A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

TROGMAYER Ottó: Régészetünk ezredfordulója

„Ködszurkálók" Talán a céltalan, talán az oktalan küzdelemre kell gondolnunk a Latinovits Zoltántól vett kifejezéssel. Ha már tudománytörténetről van szó, nem lehet említés nélkül hagyni az elmúlt ötven évre oly gyakran jellemző jelenséget, a szűkebb szakmán belüli féltékenységet, oktalan irigységet, rágalmazást, gúnyt. Miért volt erre szükség? Kiváló tudósok terjesztettek szakmai vitapartnereikről valótlan, rosszindulatú történeteket. Miért kellett a szakmai kérdésekben óhatatlanul felmerülő véleménykülönbségeket személyeskedéssé gorombítani. Az okos, érvekkel folytatott szellemi párbaj előre viszi a tudományt. A másik tekintélyének lejáratása önmagunk lejáratása, hiszen feltételezni engedi, hogy nincsenek érveink. Néha ez a szembenállás, a ködszurkálás, visszacseng e kötet lapjairól is, habár az egykori ellenségek ma már békés halottak. Szándékosan írtam ellenséget, hiszen a tudományban, a sportban ellenfelek vannak, akik nem gyűlölik egymást. E pár sort azért szentelem a témának, s szándékosan nem említem név szerint azokat a nagy tudású kollegákat, akik a fent említett hibába, vagy ha úgy tetszik, bűnbe estek, hogy felhívjam a figyelmet, a tudományban a cél nem szentesíti az eszközt, a cél nem önmagunk vélt igazának bizonyítása, hanem az elmúlt idők valóságának felderítése. „Rendezni végre közös dolgainkat... " Mikor is kezdődött a magyar régészet? Talán a Nemzeti Múzeum alapításával? Talán az 1876. évi kongresszussal? Talán Rómer Flórissal? Talán Hampel József szakmai világsikernek számító könyvei megjelenésével? Nem tudok válaszolni, mert mindez csak állomás egy olyan folyamatban, melyben egyforma súlya van a Bársony-házi gigantolitoknak (Herman Ottó ezekkel a kőeszközökkel bizonyította be, hogy az ősember a mai Magyarország területén is megtelepedett) és a nagyszéksósi leletnek (hun fejedelmi sírlelet az 5. századból, ennek alapján különítették el a késő avar leleteket a hun tárgyaktól), Bene vitéznek (az elsőként felismert honfoglaló magyar sírja Benepusztán) és Sámuelnek (Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus, az egyik legrégebbi előember koponyatöredéke, melyet Vértesszőllősön Sámuel napján találtak). Elméletek születnek, alakulnak át, módosulnak, beigazolódnak vagy elszállnak, mint a füst. A saját korában minden sokkal-sokkal fontosabb, mint évtizedek múltán, s változik ugyanazon dolgok jelentősége is. így azután nem tudok arra válaszolni, melyik a legfontosabb feltárás, Óbuda, Intercisa avagy Brigetio, Istállóskő avagy Érd, Gorzsa avagy Medina, Madaras avagy Ménfőcsanak, Csanytelek. A példákat vég nélkül lehet sorolni, s ugyanígy vagyunk a tudományos közleményekkel is. A nagy szintézisek nem jöhettek volna létre kisebb közlemények hosszú sora nélkül, a tudomány gyümölcseinek megéréséhez, akár a természetben, szükség van a rügyezés, virágzás, megtermékenyítés folyamatára. Rangsort felállítani nem lehet, mint ahogy nincs rangsor az általam nagyon nagyra becsült elhunyt tanáraim, barátaim, munkatársaim között sem, akik közül néhányuk követendő példa magamnak is és utódainknak is. Vértes László számomra nemcsak Vértesszőllős miatt fontos, hanem azért is, mert ő írta a hazai paleolitikum első szintézisét, minden tudományossága mellett széles érdeklődésű, kedves, bohém, kiváló humorú ember volt. A diákkoromban méltatlanul mellőzött Fettich Nándor sok nyelvet beszélő kitűnő ötvös, muzsikus is volt, aki megmentette a kifosztástól a kijevi és a Magyar Nemzeti Múzeumot. Régészeti ötvöstechnikai megfigyelései mindmáig követendő például szolgálnak, s benne is kedves vidám tulajdonságok rejtőztek. Mócsy András úgyszólván iskolatársam volt, szorgalma, korszerű kutatások iránti fogékonysága, széleskörű tájékozottsága kortársai fölé emelik. Méri Istvánban a korszerű ásatási technika hazai úttörőjét tisztelem, aki alulról küzdötte fel magát, s talán ebből is fakadt visszahúzódó viselkedése, látszólagos morozitása. A mogorva külszín azonban melegszívű, segítőkész embert rejtett. Méri István értette meg velem, hogy a középkori paraszt ugyanúgy gondolkodott, ugyanolyan életformát vitt, mint a gyermekkoromban megismert „gyepsoriak". Nélküle nemcsak a hazai, hanem a kelet-európai középkor kutatása sem állhatna mai szintjén. László Gyula régész, művészettörténész, alkotó-művész szerénysége, tisztessége, újító merészsége a példaképem. Ő is iskolát teremtett a rég halott tárgyak újjászületésénél való bábáskodásával, az egykori mindennapi élet felelevenítésének szándékával. Soha nem hallottam, hogy vele vitázó ellenfeleire sértő megjegyzést tett volna. Végezetül a pár napja elhunyt barátomra, Bóna Istvánra kell emlékeznem, akit véleményem szerint a huszadik század Rómer Flórisaként, a hazai régészeti szemlélet megújítójának tisztelhetünk. Szinte minden korszakban otthon volt, ám jelentős újat a bronzkor és a kora középkor kutatásában alkotott. Csaknem fél évszázadig állt a katedrán, régészek generációit