A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)
PASZTERNÁK István: Árpád-kori falu és temető Szentes-Szentilona-dombon
fény övezi, testét bokáig érő, bő, függőleges redőkben leomló, alsó szélén beszegett ruha fedi. H.: 7,9 cm, sz.: 4,3 cm, v.: 0,3 cm, KJM ltsz.: 57.43.1. A tárgy képét—minden megjegyzés, leírás nélkül — Csallány Gábor közölte először (CSALLÁNY 1941,187, III. t. A). Első leírását Széli Márta adta (SZÉLL 1942, 131). A kereszt Szentes középkorának egyik legismertebb, legtöbbször idézett leletévé vált (BÁRÁNY-OBERSCHALL 1953, 218; KOVALOVSZKI 1957, 66; MEGAY 1961, 106-107; SZŐKE 1962, 118; LOVAG 1971, 150-154; BAKA Y 1978, 140; BÁLINT 1991, 257, No. 292; SZATMÁRI 1995, 236-239). 42 A LELETANYAG ELEMZÉSE ES ERTEKELESE Szentilona falu előbb ismertetett régészeti emlékanyagának elemzése és abból pontos következtetések levonása rendkívül nehéz feladat. Az e munkába bevonható, igen kis számú értékelhető leletanyag döntő többsége szórvány felszíni lelet. A lelőhelyen folytatott ásatások csak kevés pontosabb információt szolgáltathatnak. Erre sem kiterjedésük, sem — a legutolsó, 1983-as kutatást leszámítva — elégtelen színvonalú dokumentálásuk nem teszi alkalmassá azokat. Ennek ellenére a leletek és az ásatási megfigyelések kritikai áttekintése mégis alkalmasnak látszik néhány alapvető megállapítás megtételére, illetve feltételezés megfogalmazására. A Szentilonán előkerült edénytöredékek anyaguk, kidolgozásuk, illetve formakincsük szempontjából tökéletesen illeszkednek az Alföld e régiójából eddig megismert kerámiaanyagba. Legközelebbi, közölt párhuzamai az Árpád-kori Szentes falu területén kerültek elő (PASZTERNÁK 1998b, 240-243). Az edénytípusok — korongolt cserépbogrács, fazekak, cseréppalack, kúpos fedő — általánosan ismertek voltak a magyarság Árpád-kori településterületén. Viszonylag ritkábbnak csupán az asztali edények csoportjába sorolható cseréppalack (2. kép 12; 6. kép 6) számít. De e viszonylagos „ritkaság" is inkább a múzeumba jutó leletanyagok töredékes voltának számlájára írható. Jellegzetes darab híján ugyanis a cseréppalackok oldal- és fenéktöredékeit szinte lehetetlen elkülöníteni a velük kidolgozásban teljesen megegyező, de jóval gyakoribb fazéktöredékektől. Különlegesnek számít néhány, az 1983-as ásatás során talált edénytöredék kidolgozása (4. kép 1; 2. kép 3). Az e fazekak készítéséhez használt agyag soványításához közepesen finomra őrölt piritszemcséket is felhasználtak. E gyakorlat az Árpád-korban területünkön nem számít általánosnak. Magát a piritet a folyók a magasabb hegységekből szállítják az Alföldre, így juthatott el Szentes vidékére is. A viszonylag nehéz piritszemcsék gyakran nagyobb foltokban, lencsékben rakódnak le a lassú folyók partját szegélyező homokban. Rendszerint nem szándékosan, hanem a kitermelt homokkal összekeveredve, azzal együtt jutnak a fazekasműhelyekbe. A szentilonai, részben pirittel soványított anyagú fazekakhoz szükséges homokot is minden bizonnyal a Tisza, esetleg a Körös partján bányászhatta egy, a környéken dolgozó, Árpád-kori fazekas. A korongolt cserépbográcsok is az Alföld e régiójának jellegzetes formáit és kidolgozását mutatják. Megkülönböztetett figyelemre talán csak egy töredék tarthat számot (5. kép 11; 6. kép 7). Az ismertetett bográcsperemen kialakított, a felfüggesztőzsineg átfűzésére szolgáló egyik lyuk falán egy ritkán látható vájatot figyelhetünk meg. E sekély árok a kör átmetszetü lyuk teljes hosszában belemélyed annak falába. A gondos vizsgálat magyarázatot adhat e vájat keletkezésének idejére és módjára is. A perdöntő momentum e kérdésben véleményem szerint az, hogy a vájat pereme annak mindkét oldalán végig éles. Ez teljes bizonyossággal kizárja azt a lehetőséget, hogy e sekély árkot valamiféle, a felfüggesztés, illetve a használat során keletkezett „kopásnyomként" értékeljük, hiszen ekkor a vájat pereme minden bizonnyal lekerekített lenne. E vájat minden valószínűség szerint közvetlenül a bogrács elkészítésének befejezése után, még az agyag megszáradása előtt, annak puha, alakítható állapotában, a függesztőlyukak kialakításakor keletkezett. A lyuk készítéséhez valamiféle kést vagy esetleg dróthuzalt használhattak, melyet átdugtak a még tömör bográcsperemen, majd körkörösen mozgatva alakították ki a lyuk végleges alakját. E munka során nyomódott bele az 42 Valószínűleg a szentes-szentilonai kereszttel összekevert, tévesen szentesi leletnek tartott tárgyat közölt Gerevich Tibor, majd nyomdokain P. Brestyánszky Ilona (GEREVICH 1938, 90; BRESTYÀNSZKY 1972, 23). E tárgy valódi lelőhelye Tiszaeszlár-Sinkahegy. (Vö. JÓSA 1914, 172-174, III. kép felüt!)
