A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)
PASZTERNÁK István: Árpád-kori falu és temető Szentes-Szentilona-dombon
eszköz — melynek lenyomata máig megőrződött — a lyuk falába. E sérülést a fazekasmester bizonyára oly jelentéktelennek tarthatta, hogy nem látta szükségesnek a kijavítását. Néhány bográcsperem-töredék külső oldalán vörös színű lerakódás foltjai láthatóak. Kutatásunk egyelőre még nem jutott megegyezésre e bevonat eredetének meghatározása terén. (Vö. TAKÁCS 1986!) Egyes vélemények szerint e vörös bevonat az őskori edényművességben gyakori „slip", amely az edény vízzáró képességének fokozását szolgálja. Mások a vörös színű rétegnek — amely leggyakrabban kétség kívül az edények külső oldalán, egyes esetekben a peremen is jelentkezik — esztétikai funkciót tulajdonítanak: egyszerű vörös festésnek vélik azt. E vita továbbviteléhez a szentilonai bográcstöredékek nem szolgáltatnak biztos fogódzót. Az előkerült edénytöredékek alacsony száma rendkívül megnehezíti a telep valóban pontos keltezését. Ráadásul e leleteket kivétel nélkül, csak mint felszíni szórványokat, terepbejárási leleteket értékelhetjük. Ezeket pedig, épp jellegükből kifolyólag, nagy óvatossággal kell kezelnünk, mivel az általuk jelzett korszak nem feltétlenül vonatkoztatható az egész lelőhelyre. A Szentilonáról ismertté vált cserépanyagból hiányoznak a honfoglalás és korai Árpád-kor jellegzetességeit viselő, 10-11. századi cserepek éppúgy, mint a 14. század második felétől finomabbá és változatosabbá váló hazai agyagművesség termékei. 43 A bemutatott cserépanyagot kidolgozása, illetve formakincse alapján a 11-12., illetve a 13-14. század fordulója közé keltezhetjük. A Szentilona-dombról szórványként múzeumba jutott vassarkantyú jól ismert típust képvisel a magyarországi román kori fegyvereink között. A tárgy előkerülésének körülményei és esetleges leletösszefüggései ismeretlenek, de minden bizonnyal nem sírból származott, ezért a telep szórványleletei közé sorolhatjuk. A magyarság leletanyagában a sarkantyú szinte „egy csapásra", all. században jelent meg nagyobb számban, összefüggésben a nyugateurópai lovagi harcmodor tömeges magyarországi elterjedésével. A szentilonaihoz leginkább hasonló, szögben lefelé hajló, gömbben, gúlában, illetve négyzetes tüske közepén ülő gömbben végződő tüskéjű sarkantyúk döntően a 12-13. században fordulnak elő (vö. KALMÁR 1971, 359-360), így leletünket is nagy biztonsággal keltezhetjük erre az időszakra. Nehéz az elemző helyzete a Szentilonán előkerült temetőrészlet értékelésekor. Ajobb sorsra érdemes temetőnek mindössze 15 sírjával kapcsolatban rendelkezünk valamilyen — többnyire szerény — információval. Azt megbecsülni sem lehet, vajon a legkevesebb fél évszázados bolygatás során hány sír mehetett veszendőbe. Hitelesítő ásatás híján nem alkothatunk fogalmat sem a temető egykori méreteiről, sem szerkezetéről, sem pedig használatának időbeni határairól. A temető területét érintő, fentebb részletezett, Csalog József és Hegedűs Katalin által végzett régészeti megfigyelések alapján nem állítható össze egy mégoly töredékes temetőtérkép sem. Csalog József ásatásának egymástól távol kijelölt szelvényei — az itt bemutatott kis blokkot kivéve — mind a sírok, mind általában a középkor szempontjából is, negatívnak bizonyultak. Minden megfigyelt sírban az elhunytat téglalap alakú aknasírba fektették. A sírok eredeti mélységével kapcsolatban, a földmunkák során bekövetkezett bolygatások után nem rendelkezünk egymással összevethető, valóban pontos adatokkal. Míg a legsekélyebbnek feljegyzett sír alig 35 cm mélyről került elő, addig a legmélyebb temetkezések mélységadatai 120 cm-t is meghaladták. A dokumentált sírok az egész középkor során általánosnak mondható nyugat-keleti vagy ehhez közeli tájolásúak voltak. Az előkerült vázak egy kivételével hátukon, nyújtott helyzetben feküdtek, fejjel nyugatnak. Néhány esetben megfigyelték az egyik vagy mindkét kéznek a medencére, egy esetben pedig a mellkasra hajlítását is. 43 A szentesi múzeum gyűjteményében szerepel egy nagyméretű, töredékeiből összeragasztott és kiegészített, késő középkori fazék („ Magyar " leltárkönyv 72.110.1.), melynek lelőhelye a leltárkönyv szerint „ llonapartf?) ". Megszerzésének módjáról, egykori leletösszefüggéseiről semmit sem tudunk. Mivel lelőhelyünkhöz köthetősége a leltárkönyv alapján erősen kérdéses, dolgozatomban az edényt nem tárgyalom. Csalog József lelőhelyünkön végzett terepbejárásai során — jelentése szerint —fazekak illetve cserépbográcsok töredékein kívül kályhaszemtöredékeket is gyűjtött. Általánosítható az a megfigyelés, hogy a Csalog József által végzett és adattári jelentésben is megörökített terepbejárásokon gyűjtött leletanyagnak csak töredéke került végül a régészeti gyűjteménybe. Ma a szentesi múzeumban az e lelőhelyről származó leletek között nincs kályhaszemből származó töredék Mégis fenn kell tartanunk a lehetőségét annak hogy a fenti fazék és kályhaszem, illetve a dolgozatomban is bemutatott, kúpos fedő töredéke Szentilona falu életének az Árpád-kort követő századaira mutathat. Kovalovszki Júlia tárgyrajzai között (vö. 20. j.) cserépbográcsok peremein túl néhány profilait fazékperem is szerepel Szentilonáról, melyek egy részénél szintén felmerülhet az Árpád-kornál későbbi keltezés.
