A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

NAGY Margit – NEUMANN, Günter – POHL, Walter – B. TÓTH Ágnes: A gepidák

akik a Meszes- és az Érchegység közti sávban előrenyomultak a Körösökön át a Marosig (BÓNA 1986a). A Tisza-Körösök vidéke. A biharkeresztes-ártándi, eddig publikálatlan leletanyag valójában három, egymás közelében fekvő temetőből származik (Kis- és Nagyfarkasdomb, Toldi útfél); az ásató feltételezi a temetők és leleteik közötti kontinuitást. Az első két temető sírjai egymástól eltérő tájolásúak (D-É, É-D), erős bennük a vandál és a Csernyahov-Marosszantanna-kultúra hatása, az előbbi temető az 5. század közepén, míg az utóbbi a század végén zárul. Az ásató szerint ezen időpontban, ezen a területen ilyen erős germán jelleget mutató, fegyvermellékletes temető csak a gepidáké lehet. Az etnikai meghatározás szempontjából nem lehet mellékesnek tekinteni azokat a kapcsolatokat, melyeket e temetők leletei a Visztula-vidéki leletekkel mutatnak (MESTERHÁZY 1989). Az 5. század elején jelentősen meggyengülhetett a gepidák pozíciója, hiszen egy részük az első évtized közepén a vandálokkal elvándorolt, ugyanezen évtizedben nagy vereség érte őket az osztrogótoktól. A Körös-Tisza-Maros-vidék hun kor előtti és a hun uralom alatti, 4. század végi - 5. század eleji lakosságának jelentős része keleti germán etnikumú lehetett (Csongrád-Kenderföldek, Csongrád-Kaszárnya, Csongrád-Werbőczi utca, Fábiánsebestyén stb., délebbre: Tápé-Malajdok stb.) (PÁRDUCZ 1959; PÁRDUCZ 1963; BÓNA 1971), de a pontosabb etnikai meghatározást a lelethorizont rendkívüli egységessége itt is megnehezíti (BIERBRAUER 1978; TEJRAL 1988). Az újabb ásatások eredményeinek, főként a temetkezési szokások átfogó és részletes elemzésének hiányában ma még nem tisztázható a gepidák részvétele e temetőkben; egyes vélemények szerint az 5. században még jelentős késő szarmata népességgel is kell számolni (CSALLÁNY 1961; PÁRDUCZ 1963; VÖRÖS 1989), azonban a gepidák alföldi letelepedése a hun korban nagyon valószínű (PÁRDUCZ 1959; PÁRDUCZ 1963; BÓNA 1971; BÓNA 1979; BÓNA 1984). Lehetséges, hogy a 420-as évek közepén, a hun központ Tisza-vidékre kerülésekor a korábban itt letelepült keleti germánokat a hunok a Körösöktől északra telepítették (BÓNA 1986), ahol szórványosan előkerülnek jellegzetes hun kori tárgyak: cikáda, kifli alakú hajfonatdísz, madárfejes kis bronzcsat, sugaras hátú fémtükör (BÓNA 1991). Kincsleletek. Az ormódi/Brestov (Ukrajna), gelénesi, szilágysomlyói/Cimleul Silvaniei (Ro), tóti/Tauteni (Ro) kincseket a hunok ideérkezése miatt ásták a földbe (GERMANEN); más nézet szerint az idézett első két lelet már korábban, az osztrogót veszély miatt került volna a föld alá (BÓNA 1993), míg a szilágysomlyói kincsek elrejtését az Attila idején bekövetkezett gepida dinasztia-váltás indokolná (KISS 1991a). Az egyazon telken előkerült szilágysomlyói I. és II. lelet egyes darabjainak készítési ideje a 3. század utolsó negyedétől az 5. század középső harmadáig terjedő időszakra tehető, a záró időpontot a két nagy fibulapár és az arany csészék datálása adja (AMBROZ 1966; AMBROZ 1982; KISS 1991a). A szilágy somlyói I—II. lelet egy barbár dinasztia több generáción át összegyűlt kincseként határozható meg (aranymedaillonok, eskügyűrű, onyx császárfibula). A leletek birtokosainak etnikumát két alapvető kérdés megoldásával vélték tisztázhatónak: 1/ kik kaphatták a medaillonokat a római császároktól, 2/ az elrejtés időszakában kinek a kezében volt Szilágysomlyó környéke. Ma a gepida meghatározás elfogadottá vált (összefoglalóan: BÓNA 1971; BÓNA 1974; BÓNA 1986a; KISS 1991), korábban a gót teóriának is voltak hívei (HOREDT-PROTASE 1972). A királyság a Kárpát medence keleti részében (N. M.-B.T Á.) A hun birodalom bukása után, az 5. század második felében a gepida királyság elfoglalta a hunok központi szállásterületeit a Magyar Alföld középső és déli részén. A régészeti adatok alapján a gepida települési terület a Nedao menti csata (455) után, Ardarich király és utódai korában, három földrajzi egységből állt (1. kép 1). A legsűrűbben lakott a Tisza-vidéki szállásterület volt, mely északnyugaton a Tarna-Zagyva-völgyig, délen a Dunáig terjedt. A gepida királyság katonailag ellenőrzés alatt tartotta az Al-Duna vidéket az Olt torkolatáig. A hunok leverése és kiűzése után a gepidák elfoglalták Erdély belsejét, az egykori Dacia provincia területét, ahol az 5. század második felében királyi központjuk (Apahida) lehetett (DICULESCU 1922; SEVIN 1955; HOREDT-PROTASE 1972; HOREDT 1986; BÓNA 1986a; KISS 1987; HARHOIU 1994). A keleti gótok távozása után (473) a gepidák megszállták Pannónia Secunda tartományt is, ekkor Sirmium időszakosan (473-504 és 536-567 között) királyi székhellyé vált (VINSKI 1957; DIMITRIJEVlC 1964; BÓNA 1988).