A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

PÁVAI Éva: Templomi kegytárgyak tartozékai az ellési monostor területéről

darabnál világoskék, a másik kettőnél pedig zöld színű. A zománcágyak sűrűsége: az ellesi és a Nemzeti Múzeumbeli Mária-alak felületén hasonló a zománcágyak sűrűsége, ennek rovására pedig sokkal kevesebb az aranyozott felület. A gelmeni figurán viszont éppen az utóbbi volt túlsúlyban, a zománckompozíció leegyszerűsödött, de nem annyira, hogy a köpenyt és a gallért ne lehetne egyértelműen felismerni. Mandzsetta: a magyarországi példányoknál az alsó ruha mandzsettaszerűen kilátszik a köpeny alól; a gelmeni figuránál csak csupasz karokat lehet látni. Tekintet, kéztartás: tekintetük ugyanabba az irányba, jobbra néz, azáltal, hogy fejük egy kissé jobbra hajlik. A kéztartás mindegyiküknél hasonló: ajobb kéz fogja át a bal csuklót. Felhőmotívum: a két magyarországi lelőhelyű figura sűrűn redőzött köpenye a szegecslyukat felülről körbeívelő, kettős hullámvonaldíszben (felhőmotívum) végződik, míg a gelmeni példánynál ez a megoldás hiányzik. Az eltérések ellenére (keskenyebb forma; kevesebb, bár felületben hasonló irányú zománcágya van; a felhőmotívum hiánya) a gelmeni figura fontos hasonlóságokat mutat a másik kettővel. Mindhárom féldombormüvű alak, öntött, vörösréz; a fej tömör öntésű. Mindegyiküket ugyanazzal a technikával, ágyazott zománccal és felületi aranyozással díszítették. A fej és a kezek jellegzetes tartása, valamint a bő redőjű, sötétkék színű köpeny egyezése alapján is megállapítható, hogy mindhárom Mária ugyanahhoz a kereszttípushoz tartozott, amelyből a déli zománcművesség műhelyeiből származtatható, kereskedelmi célú sorozatgyártásban a szóban forgó ötvösműhelyekben a 12. század végétől a 13. század végéig igen sok készült. A famaggal rendelkező keresztet aranyozott, préselt, vésett-poncolt felületkitöltő mintával ellátott lemezek borítják. Ennek ellenpólusaként a korpusz és a szentek féldomborművűek és zománcozottak, a keresztszárakra szegecsekkel vannak felerősítve. A keresztszárak középen négyzetes lemezbe futnak össze. A mankós szárvégeken lévő alakokat két-két, karéjok által övezett színes, nagy kerek cabochon üvegberakás választja el a korpusztól; emellett számos, szimmetrikusan elhelyezett kő/üvegberakás van a csoport keresztjein. A korpusz feje fölött IHS felirat, Jézus nevének rövidítése olvasható. A hátoldalt préselt rozettákkal ellátott lemezek borítják, a szárvégeken zománcozott evangélista-szimbólumok és középen „Maj

estas Domini"-ábrázolás. A csoport jellegzetességei a köberakások helyén a hátoldalon a csillagdíszes, rombusz alakú rátétlemezek, amelyek általában kék színű zománccal vannak kitöltve (THOBY 1953, 39). A típushoz tartozó teljes keresztek Franciaországban (Neufchâtel-en Bray, Paris, Nantes, Le Mans, Châlon-sur-Sâone templomában, Treves székesegyházának kincstárában), Kölnben, Stockholmban és Ausztriában (Bartholomaberg, templom) találhatók (THOBY 1953, xvi-xxn. t.). A típus hazai képviselője a Szarvas-Oskola-dűlőben 1942-ben előkerült körmeneti kereszt (Esztergom, Főszékesegyházi kincstár ltsz.: 64.5.1.) (KOVÁCS 1962, 97-99. 1-2. kép; JANKOVICH 1984; MRT 8, 365-367, 74-77. tábla), valamint többek között a legújabban publikált korpusz a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből (BÉRES 1998). A szarvasi keresztet a kutatás eddig a 13. század közepére datálta. Ennek bizonytalanságára Béres Mária hívta fel a figyelmet a szegedi korpusz közzététele kapcsán. A szarvasi kereszt lelőhelyén végzett terepbejárás azt mutatja, hogy a falutelepülésnek nem volt középkori folytatása, vagyis a tatárjárás pusztítása után soha nem épült ujjá (MRT 8, 367). Amennyiben figyelembe vesszük, hogy ezt a kereszttípust a limoges-i műhelyek a 12. század végétől készítik, feltehető, hogy Magyarországon inkább a 13. század kezdetétől számolhatunk használatával/jelenlétével, a szarvasi példány esetében a tatárjárásig. A 13. század első felében Magyarországon jelenlévő limoges-i árut a 12. század végén, a 13. század elején megerősödő francia-magyar politikai, illetve egyházi kapcsolatokkal hozhatjuk összefüggésbe. III. Béla (1172-1196) francia műveltségű volt, második házasságát 1186-ban a francia királyi családból származó Capet Margittal kötötte (KRISTÓ-MAKK-MAROSI1981). A cisztercita rendet Magyarországon ő honosította meg. A lakott helyektől távol megtelepülő rend valamennyi apátsága — Cikádor kivételével — francia apátságok leszármazottja volt (LAKATOS 1911, 13), a szervezeti rendből adódóan rendszeres kapcsolatban álltak anyakolostoraikkal. Kérdés azonban, hogy a cisztercita rend szigorú, puritán elvei mennyire tűrték meg ezeket a pazar látványú tárgyakat. Valószínűbb, hogy a megerősödött francia kapcsolatok jóvoltából kialakult kereskedelmi szálon jutottak el hazánkba a limoges-i tárgyak és nem a rend terjesztette el. Az ellesi Mária-figurát a Nemzeti Múzeumbeli példánnyal együtt is „csak" a 13. századra keltez-