A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - RÉVÉSZ László: Szempontok a honfoglalás kori leletanyag időrendjének meghatározásához a keleti párhuzamok alapján

11. század második felében is előfordulnak íjjal, nyilakkal, lószerszámmal eltemetett férfisírok (RÉVÉSZ 1997, 183-184). Hasonló jelenséget, ráadásul ilyen számban, másutt nem tudunk kimutatni. Óva intenék tehát mindenkit attól, hogy úgy gondolja: immáron beláthatatlan távlatai nyíltak a 10-11. századi temetők időhatárai tetszés szerinti tologatásának, vagy ellenkezőleg, éppenséggel 200 esztendőn belül pontosabban nem datálhatok a korszak emlékei. Indokolatlanul nagy szerepet kaptak az utóbbi időben az Ópusztaszer-Kiszner-tanyai sírok jellegtelen leletei (VÁLYI 1994, 387-403), még akkor is, ha már-már a győzelmi trófea szerepét töltik be a régészeti adatok hitelét (vagy pontosabban: hiteltelenségét) hirdető polemizálásban (KRISTÓ 1997, 252-253). Még ha elfogadjuk is a 14

C-es vizsgálatok 995 +/35 éves eredményét, akkor is egyrészt e jelenség beilleszthető a régió régészeti összképébe, másrészt pedig a három erősen bolygatott temetkezés még sírnak is csonka, nemhogy temetőnek. E temetőnek ugyanis sem a kezdetét nem ismerjük, sem a végét, ily módon azt sem tudjuk, mikor települtek meg a magyarok Ópusztaszer határában csak azt: az ezredforduló táján még lóval, fegyverrel temetkezhettek. A feltételes mód ez esetben nagyon is indokolt. Egyrészt ugyanis a megmaradt leletek (íjcsontok, tegezvasalások, nyílhegy és nyitott hajkarika) sem önmagukban, sem együttesen nem alkalmasak arra, hogy a 10-11. századon belül — és éppen e jelzett területen! — pontosan keltezhessük azokat. E kérdésben nem igazítanak el bennünket a 14

C-es vizsgálatok sem. A +/- 35 év ugyanis nem azt jelenti, hogy a vizsgált anyag eltemetésének legvalószínűbb időpontja a középérték (tehát jelen esetben 995), hanem a -35 év (=960) éppen annyira lehetséges, mint a +35 (=1030). Bármily nagy várakozással tekintünk is tehát az — egyébként valóban elvégzendő — természettudományos vizsgálatok elé, félő, hogy azok nem fogják alapvetően megkönnyíteni a 10-11. századi leletek keltezését. A verebi sír kapcsán felmerült harmadik probléma a pénzmellékletek keltező értéke volt. Az elmúlt évek részletes feldolgozása (KOVÁCS 1989) felment e téma taglalása alól, csupán két megjegyzést szeretnék tenni: A sírokban lelt egy-két érmének valóban inkább a terminus ante quem kérdésében van döntő (s szerintem kellőképpen ki nem aknázott) szerepe. Az egy síron belüli érmesorozatok — főként ha ugyanannak az uralkodónak azonos verőtövekből kibocsátott érméiről van szó — esetében azonban úgy látom, a terminus post quem esetében is megkockáztathatjuk az egy-két évtizeden belüli sírba kerülést. A belső pénzforgalommal nem rendelkező, a görög, latin vagy arab írást nem ismerő magyarok aligha tárolhatták elkülönítve az egy-egy alkalommal szerzett érmesorozataikat, évtizedekig óvakodva azok összekeverésétől. A verebi fiatalember esetében az életkora zárja ki, hogy egy évtizednél tovább birtokolhatta volna érméit, de hasonló példákkal Karosról is élhetek: a 11/15. sírban nyugvó, 15-16 évesen elhalálozott fiatal leány (aki természetesen nem maga szerezhette az érméket, hanem valamelyik férfi rokonától kapta) lószerszámára kizárólag Berengar császár 915-924 közötti érméit varrták. Még ha a lehetséges kibocsátásuk utolsó pillanatában született is, más extrém esetet nem feltételezve, 940-re akkor is magával vitte azokat a föld alá. Még szűkebb a megszerzés és a földbe kerülés közötti időszak, ha azt a reális lehetőséget vesszük számításba, hogy az illető első saját lovát díszítette az érmékkel, így 930 körüli földbe kerüléssel számolhatunk. A 11/52. sírban nyugvó, 40-60 esztendőt megért vezér elméletileg akár évtizedekig is használhatta Gyermek Lajos (899-911) érméivel kivarrt kaftánját. Obulusként azonban a honfoglalás kori sírokban rendkívül ritka, átfúratlan, 904-905ben vert dirhemeket helyeztek mellé, s még ha azok közel 3 évtizedes forgalom után jutottak a birtokába, akkor is az első, honfoglaló generáció tagjaként számolhatunk vele. Még egy megjegyzés a pénzekről: Az összesen 5 db, biztosan 960 után kibocsátott érme olyan sírokban és temetőkben látott napvilágot — Szob-Kiserdő 10. sír, Tiszaeszlár-Dióskert 17. sír, Komáromszentpéter-Kisrét 89. sír, SzékesfehérvárSzárazrét 104. sír, Orosháza-Pusztai I. tanya 3. sír —, olyan leletkörnyezetből származik, amelyet a pénzek ismerete nélkül sem kelteznénk a század első felére (KOVÁCS 1989, Nr. 199, Nr. 255, Nr. 357, Nr. 364, Nr. 383). Kanyarodjunk azonban vissza még néhány gondolat erejéig a szaltovói kapcsolatok kérdésköréhez. A méltóságjelvényeknél maradva: ha a veretes tarsolyok (2. kép 3) párhuzamait keressük, ismét az erdős steppe vidékére jutunk, vagy Kijev környékére, másrészt pedig a Kaukázus völgyei közé, alán környezetbe (DIENES 1964, 103-110; FODOR 1981; RÉVÉSZ 1996,133-144). Ott fedezhetők fel a honfoglalás idején már archaikusnak számító egyetlen magyar ujjtámaszos markolatú szablya analógiái is (RÉVÉSZ 1996,181). A szaltovói és a honfoglalás kori fegyverek szinte minden részletükben eltérnek egymástól, néhány baltát leszámítva: a szaltovói háromélű nyilakkal, vasmerevítők nélküli tegezekkel, alig vagy egyáltalán nem ívelt élű szablyákkal (amelyek markolata a penge egyenes folytatása) a magyarok lapos nyílcsúcsai, vas-