A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)
A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - RÉVÉSZ László: Szempontok a honfoglalás kori leletanyag időrendjének meghatározásához a keleti párhuzamok alapján
pálcás tegezei, ívelt, él felé hajló markolatú szablyái állnak szemben. A lószerszámok közül kétségtelenül nem szaltovói eredetűek a vállakhoz külön nyakkal kapcsolódó, egyenes talpú kengyelek (2. kép 2). Számuk elenyészően csekély, összesen 15 lelőhelyüket tudtam összegyűjteni. Mivel feldolgozásukat éppen most végzem, még nem tudok arra a kérdésre határozott választ adni, hogy az első generáció meghatározásánál mint archaizmussal, számolhatunk-e velük. 4 Óvatosságra int azonban, hogy a szomódi kengyelek 923/24-es kibocsátású dirhemek társaságában (KOVÁCS 1989,68), további két példány pedig karolingnormann kengyelekkel együtt került elő. Röviden a kerámiáról: a legjellegzetesebb szaltovói edénytípus, a füles korsó egy kivétellel teljesen hiányzik a magyarországi anyagból (RÉVÉSZ 1996,186). Az ugyancsak szaltovói eredetűnek, a Kárpát-medencében pedig etnikumjelzőnek tekintett cserépüstöknek az utóbbi években alaposan felduzzadt a szakirodalma (FODOR 1975a; TAKÁCS 1986). Egyetlen jelenségre hívnám csupán fel a figyelmet: a 10. századi magyar szállásterületnek éppen azon a részén, a Felső-Tiszavidéken, ahol a legpompásabb honfoglalás kori temetők ismertek, a cserépüstök száma rendkívül csekély, a Bodrogközből pedig teljességgel hiányzik. Áttérve ezzel a gazdálkodásra, többen megállapították, hogy annak a letelepedőfélben lévő gazdálkodási formának, amelyre a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai utalnak, a szaltovói telepeken találhatók meg a tárgyiasult formái (FODOR 1975,158-219). Nem régészeti, hanem nyelvészeti probléma, így csupán felvetek egy számomra nehezen értelmezhető kérdést: kutatóink jó része szerint a Kaukázusból az arab támadások által kimozdított alán csoportok hatására tértek át a Don menti bolgárok a félnomád, letelepedőfélben lévő életmódra, s a szőlő- és kertkultúra, a földművelés új fogásait ők közvetítették később a magyaroknak. Lehetséges lenne, hogy a bolgár-törökök egy számukra új gazdálkodási módnak csak az eszközeit, módszereit vették át az iráni nyelvű csoportoktól, de azok megnevezését már nem, hanem rögvest új kifejezéseket konstruáltak saját használatukra, s ezeket közvetítették a magyaroknak? A honfoglalás kori leletanyag és a szaltovói hagyaték összevetésének eredményeként tehát megfogalmazhatjuk: az egyezések száma rendkívül csekély, még kevesebb azon 10. századi régiségeink száma, amelyeket minden kétséget kizáróan csakis a szaltovói kultúrából vehettünk át. Ha a korai magyar hagyaték párhuzamait keressük, akkor vagy a ligetes steppe, vagy a Kaukázus felé vezetnek a szálak, amelyek jóval erősebbek, mint a Don-vidék felé mutató előzmények. A honfoglalók első generációja hagyatékának meghatározásában pedig ezeket az elemeket — bárhonnan származzanak is — csak roppant körültekintően, óvatosan, minden leletet külön megvizsgálva használhatunk fel. Ahhoz, hogy a 10-11. századi leletanyag kronológiájának finomítását elvégezhessük, három alapvető követelményt teljesítenünk kell: 1. elengedhetetlenül szükséges az olykor évtizedek óta raktárakban heverő leletanyag mielőbbi közzététele; 2. folytatni kell az egyes tárgytípusok felgyűjtését és széles körű feldolgozását, beleértve az időrend, a használati mód, az elterjedési terület és a társadalmi beágyazottság szempontjait is; 3. teret kell nyerniük a mikrorégió jellegű vizsgálatoknak, hiszen időrendi kérdésekben, temetőtípusok egymáshoz való viszonyításában, népmozgások nyomon követésében csak így várhatunk valós eredményt. Természetesen e feladatokat csak aprólékos, vesződséges munkával lehet elvégezni, és gyakran egyáltalán nem vezet látványos eredményekre mindez. Nem én fogalmaztam meg persze elsőként e követelményeket, de a bölcs és előre mutató ötleteket az esetek túlnyomó részében nem követte tett: szülőatyjaik, miután megadták az iránymutatást, elegánsan a partvonalon kívülre sétáltak, vagy, tovább folytatva a sportból vett hasonlatot, a tribün kényelmes magasából bölcs mosollyal szemlélték a feladat teljesítésére vállalkozó kevesek kínlódását, nem feledkezve meg olykor a makarenkói pofonokról sem. Kétségtelen eredményei ellenére van tehát évtizedekre elegendő tennivalója a magyar régészetnek. Hasonlóképpen vannak azonban ezzel az önnön eredményeiket és lehetőségeiket olykor jócskán túlbecsülő társtudományok is. Komoly előrelépést jelenthetne — hogy csak egyetlen példát említsek — ha a 10. századi besenyő-magyar kapcsolatok, valamint a korai magyar fejedelmi központ helyének kérdésében kulcsfontosságú Gábriel-féle követjárás időpontját nem csak fél évszázados keretek között tudná meghatá4 A szaltovói típusú kengyeleket „Honfoglalás kori temető Tengőd-Hékútpusztán" c., készülő dolgoztomban vizsgálom (HOMÉ1999). Jelen kézirat lezárása után készített dolgozatomban arra az eredményre jutottam, hogy ezen egyenes talpú, boltozatos szám, négyzetes vagy hurkos fülű kengyelek használata semmiképpen nem szűkíthető le a 10. század első harmadára.
