A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)
A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - RÉVÉSZ László: Szempontok a honfoglalás kori leletanyag időrendjének meghatározásához a keleti párhuzamok alapján
tagjainak az eltemetését a 10. század első három évtizedében feltételezzük. A verebi lelet, mint láttuk, három, minket most közelebbről is érdeklő kérdést felvetett: a közvetlenül szaltovói területről származó tárgyak kérdését, az öves egyéb veretek időrendjének problematikáját, valamint a sírokban lelt érmék keltező értékének kérdéskörét. Mindezek megválaszolására a rendelkezésre álló szűk terjedelem miatt csak vázlatosan vállalkozhatom. Ami a karikacsüngős veretet illeti, kiderült, hogy utolsó tulajdonosa semmiképpen sem szerezhette azt eredeti készítési helyén vagy annak közelében a maga személyében. Miután egyetlen, pótlólagosan az övre illesztett darabról van szó, véleményem szerint aligha gondolhatunk a méltóságjelvények — egyébként a steppén sehol sem adatolható — generációkon át tartó öröklésére. Ezt jelen esetben is csak akkor vethetnénk fel, ha az egész övkészlet ilyen véretekből állna. Számolnunk kell viszont korábbi, elhasználódott készletek egyes, arra alkalmas darabjainak újbóli, másodlagos felhasználásával, egy-egy ilyen lelet keltezése során azonban nem ezek a terminus post quem darabok, hanem a síregyüttes legkésőbbre datálható tárgyai, jelen esetben az érmék. Nemrégiben Mesterházy Károly azon véreteket vette számba, amelyeknek sikerült kimutatnia a közvetlen keleti párhuzamait, s ezek segítségével tett kísérletet az első honfoglaló generáció hagyatékának a meghatározására (MESTERHÁZY 1990, 235274). Munkája több szempontból is tanulságos: első pillantásra szembetűnik ugyanis, hogy e párhuzamok elsöprő többségének a lelőhelyei az erdős, ligetes steppe övezetében találhatók, és még véletlenül sem a szaltovói kultúra területén (MESTERHÁZY 1990, í. kép). Ily módon még a szaltovói hatás kisugárzásáról is nehéz lenne beszélnünk. 3 Egy nemrégiben megjelent munkámban e kérdéssel magam is részletesen foglalkoztam, így most eltekintek annak részletekbe menő elemzésétől, hogy miért nem szűkíthető a keleti analógiával rendelkező veretek használata pusztán a 10. század első harmadára, ha még oly csábító lenne is e lehetőség (RÉVÉSZ 1996,131-133). E leletcsoport 10. századon belüli pontosabb keltezésének a lehetőségéről persze nem mondhatunk le, de ehhez nagyon körültekintő és aprólékos munkát kell végeznünk. Egy ilyen léptékű munka kezdeti lépéseinél hibalehetőségek bőségesen adódnak, s ez alól a saját monográfiám sem mentes. Kristó Gyula teljes joggal mutatott rá, hogy a karosi 11/16. sír öweretei esetében a hasonló darabok tanulságait nem kellő alapossággal mérlegeltem, s azok datálhatok a 10. század közepénél évtizedekkel későbbi időszakra is (KRISTÓ 1997,244-245). Ez alapján, és néhány, tömegesen a 10. század második felében elterjedő tárgytípus két-három darabjának felbukkanása kapcsán be kell látnom: csakugyan túlságosan mereven húztam meg a 950-es évek körül a karosi temetők felső időhatárát. Elméletileg valóban fennáll annak a lehetősége, hogy e temetők utolsó sírjait ennél évtizedekkel később ásták meg. Mindez összhangban van a szerogenetikai vizsgálatok által adott 60 +/-10 éves időtartammal. Azt a nézetemet azonban továbbra is fenntartom, hogy e temetők első sírjai már a 895 utáni években a földbe kerültek, s a leletanyag zöme a 10. század első felére keltezhető. Általánosságban fogalmazva: egy-egy temető keltezését azon tárgyak összessége adja meg, amelyek abból előkerültek. Ha ezek nagy többsége egy meghatározott periódusra datálható, de jelentkezik szórványosan néhány olyan darab, amelyek tömegesen csak évtizedekkel később terjednek el, ez csupán azt jelentheti, hogy az adott temető használatának az utolsó szakasza belenyúlik ezen tárgytípusok feltűnésének időszakába, így van ez fordítva is: ha egy, a 10. század végére vagy akár all. századra keltezhető lelőhelyen felbukkan néhány, egyébként is csak tág időhatárok közé helyezhető, de zömmel a 10. század elején használatos tárgytípus, ez még önmagában nem jelenti azt, hogy első sírjait a leletek döntő többségétől elszakítva, évtizedekkel korábban ásták meg. A kérdést árnyalja, hogy egyre határozottabban kitűnik: egy-egy régió leletanyaga leginkább csak önmagával hasonlítható össze, s az elemzésükből levonható következtetések korántsem bizonyos, hogy a Kárpát-medence egészére érvényesek. Csak egy példa: egyre több adat világít rá arra, hogy Dél-Magyarország egyik szegletében, nevezetesen Békés megye Körösöktől délre és nyugatra eső területén, valamint Csongrád megye északkeleti részén még a 3 Sajátos módon Mesterházy Károly számára — aki éppen ezen anyaggyűjtésével kívánta bizonyítani, hogy a Felső-Tiszavidéki, a honfoglaló első generáció tagjai által létesített ötvösműhelyek működtetői kabarok voltak, akiknek a művészi ízlése a közép-ázsiai-iráni hagyományokban gyökerezett — nem tűnt fel a saját térképén éppen a szaltovói kultúra teríiletén mutatkozó hatalmas üres folt! Ennek következtében fáradságos munkával éppen a saját hipotézisét sikerült tarthatatlanná tennie.
