A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - RÉVÉSZ László: Szempontok a honfoglalás kori leletanyag időrendjének meghatározásához a keleti párhuzamok alapján

sara, politikai intézményrendszerére, mindennapi életére gyakorolt hatása, s anyagi kultúrájának (a szaltovói kultúrának) (L7APUSKIN 1958; PLETNEVA 1967) a honfoglaló leletanyaggal való összevetése, e párhuzamok előtérbe állítása (DIENES 1972, 28-33; FODOR 1975, 158-219), és úgy tűnik, túlértékelése. Megkerülhetetlen feladat tehát a két emlékegyüttes — értelemszerűen a 10. századi Kárpát-medence régiségeinek jellegzetességeiből kiinduló — újbóli összevetése. E munka elvégzésére korábban már Bálint Csanád vállalkozott, s vizsgálódásainak végeredménye szerint a két kultúra között teljes azonosságról nincs és nem is lehet ugyan szó, a tárgyi kultúra, a gazdálkodás, a társadalom és a hitvilág elemeinek egyezései azonban olyan jelentősek, hogy közöttük szoros, bár nem etnikai kapcsolatot kell feltételeznünk (BÁLINT 1975). Nos, ilyen szoros kapcsolatoknak mindenképpen tükröződniük kell a minket most elsősorban érdeklő honfoglalás kori régészeti leletanyagban. Vegyük tehát sorra az egyezéseket és az eltéréseket. A honfoglalás kori női viselet legjelentősebb, széles körben elterjedt darabjai közé tartoznak az öntött, áttört hajfonatkorongok, amelyek egyik változatát képezik a lóalakos vagy az életfa előtt álló lovat ábrázoló bronzkorongok (1. kép 1). Ezek előképeit a 8-9. századi Don-vidéki szaltovói kultúrában vélte felfedezni Fettich Nándor, majd az ő nyomdokain haladó Dienes István, Bálint Csanád és Fodor István is (FETTICH 1931, 73-77; DIENES 1970, 19-24; BÁLINT 1970, 36-37; FODOR 1980). Fodor Szerint ... az iráni nyelvű szarmaták és alánok révén terjedtek el a permi finnugoroknál, ősmordvinoknál, a baskíriai bahmutyinói műveltség területén valamint a steppevidéken egészen a Tomszk melletti 6-8. századi rjolkai temetőig és a minuszinszki medencéig. " (FODOR 1980, 210). Főként a küllős díszű korongok ezen felül megvannak a volgai és a dunai bolgároknál, a Kámavidéki 6-8. századi lomovátovói műveltség területén, de az ősmordvin temetőkben is. Leggyakoribbak azonban a kaukázusi alánok 8-9. századi hagyatékában, ahol akkor élik tehát virágkorukat, amikor a kialakuló szaltovói kultúra északi területeinek egyik alkotóelemét képező alán csoportok a 730-as években bekövetkező arab támadások elől már északra húzódtak onnan! Többnyire nem is hajfonatkorongként használták azokat, hanem nyakba akasztott függőként, öv-, tarsoly- vagy lószerszámdíszként, és éppen a 9. század közepére már eltűnnek a szaltovói sírokból! Pontosan akkorra tehát, amikor a magyarok biztosan levédiai hazájukban tartózkodtak. A ló és az életfa együttes ábrázolásának az ősidőkig visszanyúló gyökerei vannak Eurázsia-szerte. Egyáltalán nem szükségszerű tehát, hogy a magyarok kizárólag a szaltovói kultúra területén, s csakis az alánoktól vehették át e korongokat. Viseletük pedig semmiképpen sem innen ered, hiszen éppen Fodor István mutatott rá arra, hogy a hajfonatok díszítése az Urai-vidék tágabb körzetében már a korai vaskortól kimutatható (FODOR 1980,199-215). A hajfonatkorongok másik, lemezes változatának — a Kárpátoktól keletre egyetlen vitatott lelettől eltekintve (MAZITOV 1981, 11. kép) — semmiféle nyoma nincs. De nincs párhuzama a szaltovói területeken a női viselet más pompás ékeinek sem: a rombusz alakú ingnyakdíszeknek, a csüngős ing- és kaftánvereteknek, a veretes csizmának, a kiszélesedő végű pántkarpereceknek vagy éppen a rozettás lószerszámvereteknek sem. A kő- vagy üvegbetétes gyűrűk pedig a szaltovói területeknél jóval szélesebb körben terjedtek el. Jellegzetes szaltovói típusú ékszernek tartja a kutatás — sa tárgytípusról írott dolgozatomban magam is e nézethez csatlakoztam (RÉVÉSZ 1988) — a gömbsorcsüngős fülbevalókat (1. kép 2). Tény, hogy sem a szláv népek körében (legfeljebb településterületük déli, a steppével közvetlenül érintkező sávjában), sem a finnugor népek 8-11. századi leletei között nem akadunk ezen ékszertípus nyomára. Szép számmal kimutathatók viszont a szaltovói leletek között. De nem csupán ott, hanem a magyar őstörténet szempontjából kulcsfontosságú VolgaKáma-vidék korai bolgár temetőiben, s a kusnarenkovói kultúra temetőiben is. Már e korai dolgozatomban felhívtam a figyelmet egy érdekes jelenségre: az áll alatt lánccal összekapcsolt függők esetében finnugor eredetű viseleti módot őrizhetett meg a honfoglalás kori leletanyag. Végeredményben tehát sem cáfolni, sem egyértelműen bizonyítani nem lehet, hogy a gömbsorcsüngős fülbevalókat közvetlenül a szaltovói kultúra népeitől vették át eleink, az ezen ékszertípussal való megismerkedés lehetősége mindenesetre már korábbi hazájuk területén adott volt a számukra. Az öntött bronzkorongok és a gömbsorcsüngős fülbevalók használata az egész 10. században, de még a 11. század elején is kimutatható, alkalmazásuk korántsem korlátozható a honfoglalás utáni első évtizedekre. Olyan szaltovói típusú tárgyak, amelyekből csak egy-két darab áll a rendelkezésünkre, mint pl. az egri és csornai fülkanál (HAMPEL 1905 ín, 345. t. 4; NAGY 1968, 81-82), a Szentes-Nagytőke, Jámborhalmon talált bronztükör (BÁLINT 1975, 8. kép; BÁLINT 1991,255) a kapcsolatok elmélyült voltára nem használhatók bizonyítékként (1. kép 3). Ami a honfoglalás kor időrendjének kidolgozásában nyújtott sze-