A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

BÉRES Mária: Az Árpád-kori liturgia újabb tárgyi emlékei a Móra Ferenc Múzeum régészeti gyűjteményéből

MFMÉ - StudArch IV (1998) 265-272 AZ ÁRPÁD-KORI LITURGIA ÚJABB TÁRGYI EMLÉKEI A MÓRA FERENC MÚZEUM RÉGÉSZETI GYŰJTEMÉNYÉBŐL BÉRES Mária 1938-ban két olyan bronztárgyat leltároztak be a szegedi múzeum régészeti gyűjteményébe, melyek tartozékaikkal Árpád-kori egyházi felszerelés, azaz egy körmeneti- és oltárkereszt részét képezték. Mivel a régészeti gyűjtemény 1938-as leltárkönyve a második világháborúban megsemmisült, 1969-ben a corpus és egy szárhoz tartozó nodusz új leltári számmal, valamint ismeretlen lelőhely megnevezéssel került nyilvántartásba. E két darabról biztosan tudható, hogy a megye többi múzeumából nem keveredhettek Szegedre. A limoges-i keresztek és corpusok publikált jegyzéke szerint (KOVÁCS 1962, 119124) más gyűjteményekből sem hiányoznak. Ennélfogva a most bemutatásra kerülő tárgyak minden bizonnyal eredetileg is a szegedi múzeum tulajdonát képezhették. Erősen roncsolt voltuk, másodlagos sérüléseik arról tanúskodnak, hogy földből kerültek elő. A két tárgy kopásnyomainak vizsgálata alapján úgy tűnik, hosszan megtartották eredeti funkciójukat. KERESZTTARTÓ BRONZTÁRGY (KÖRMENETI KERESZTET HORDOZÓ RÚDNAK ÉS/VAGY OLTÁRKERESZT TALPÁNAK NODUSZA ) Az európai emlékanyagban a keresztek száma all. századtól nőtt meg, előtte elvétve fordultak elő. E korban jött szokásba az Alpoktól északra, hogy a templomokban a szentélyt a hajótól elválasztó diadalív alatt nagyméretű faragott feszületet helyeztek el. A román kori liturgiában gyakori, hogy a keresztet körmenetek alkalmával rúdra tűzve hordozták, egyébként pedig rúdon az oltár mellett vagy kereszttalphoz erősítve az oltáron tartották őket. E kettős funkció révén a keresztek alsó szára lehetett tüskés vagy köpűs kiképzésű (LOVAG 1978, 183; LOVAG 1979, ío-ii). Az oltáron elhelyezett keresztek alkalmazását — a történeti adatok szerint — az egyházi előírások meglehetősen későn, csak a 13. századtól tették kötelezővé. A kettős használatúak pedig nagyjából e korban mentek ki a divatból (LOVAG 1994,191). Európa minden területén viszonylag nagy számban maradtak meg körmeneti és oltárkeresztek, ezzel szemben elenyészően kevés kereszttalpat ismerünk. A magyarországi emlékanyagból is csak a dunaszentmiklósit

1 mutathatjuk be. Ez lényegében egy három lábon álló bronzgúla, melynek közepéből hengeres, nodusszal díszített szár emelkedik ki, tetején a kereszt számára áttört fedőlappal. Egy darabban öntötték, áttört díszítésű és dúsan aranyozták. A Rajna-Maas-vidéki fémművesség terméke a 12. század második feléből. Ennyi bevezető után nézzük meg a Móra Ferenc Múzeumban bronzbuzogányként beleltározott tárgyat. Viaszveszejtéses eljárással egyetlen darabból öntött, 0,15-0,3 cm vastag a lemeze, köpűvel és nodusszal ellátott „rúdvég" (1. kép 2). A 2,6 cm külső átmérőjű peremes köpű teljes magassága 3,3 cm, alsó részét 0,6 cm széles sima szalag keretezi. Felső széle 0,4 cm széles rovátkolt díszítésű bordán át csatlakozik a nyolc gerezdből álló noduszhoz, és az azzal egybe öntött sima, erősen kopott fedlaphoz. Az 5,5 cm átmérőjű, 4 cm magas nodusz gerezdjeinek mélyedésében öntéssel készített, utólag véséssel hangsúlyozott, rovátkolt pálcatag ül. A fedlapon — kereszt tüskéjének befogadására — 2,3 X 0,8 cm-es nyílás van, melyet a hosszú használat során kitágítottak. A tárgy kopott, a köpű és a I MNM ltsz.: 1870.25.2.