A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)
RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori női sír Békéscsaba-Erzsébethelyen
Már a rozettás lószerszámveretes sírokat elsőként összegyűjtő Szőke Béla felfigyelt arra, hogy az ilyen típusú véreteket használó nők ruházata, ékszerkészlete meglepően egységes. Jellemzőik az öntött, áttört hajfonatkorongok, gömbsorcsüngős fülbevalók, pántkarperecek, köves gyűrűk, csizmaveretek (SZŐKE 1962, 11-19). Ezt a képet az újabban előkerült leletek sem módosították, s körükbe minden tekintetben beleillik a békéscsabai sír is (RÉVÉSZ 1996, 54-67). Jóllehet, a rozettás lószerszámos sírok a Kárpát-medence különböző pontjain csoportosulnak, viseletük mégis oly mértékben egységes, hogy akár a modern néprajzi egységek módjára is kezelhetjük azokat. Teljesen nyilvánvaló, hogy e csoport tagjai szokásaikhoz, hagyományaikhoz erőteljesen ragaszkodtak, mindennapi életüket meghatározó, múltba nyúló gyökereik rendkívül szilárd talajból sarjadtak. Nem egyedülálló jelenség ez a honfoglalás kori régészeti leletek sorában, de az egyik legegyértelműbb. Főként annak a fényében tekintem fontosnak e jelenségre felhívni a figyelmet, hogy az elmúlt években megszaporodtak az olyan elképzelések, melyek szerint a régészeti leletekből a hajdani társadalomszerkezetre, mindennapokra kevéssé, vagy egyáltalán nem lehet következtetni. A sírba kerülő tárgyak mennyiségét és minőségét úgymond inkább az egyén gazdagsága szabhatta meg, sőt a hátramaradottak „felül is reprezentálhatták" a temetés során az egyén hajdani valós helyzetét (BÁLINT 1995,122-123; KRISTÓ 1995,167-181; MESTERHÁZY 1995). Mindez így is van — de csak nagyon szigorúan megszabott keretek között! Véleményem szerint aligha mérlegelhetjük komolyan azt a lehetőséget, hogy aki olykor fél kilónyi aranyozott ezüstrozettát szereltetett a lószerszámára, annak ne telt volna néhány csüngős kaftánveretre, vagy fordítva: a hasonló súlyú ruhadíszek mellé ne engedhetett volna meg magának legalább pár bronz rozettás lószerszámdíszt. Mindezek értelmében kissé akadémikusnak érzem azt a vitát, amely arról folyik, mennyire esetlegesen kerülhettek sírba vagy maradhattak ki abból egyes tárgyak. A hajdani társadalom különböző szintjén élő emberek mindennapjait nagyon is meghatározott hagyományok és kötöttségek szabályozták, s mindez tükröződik viseletük, ékszerkészletük, de fegyverzetük és méltóságjelvényeik megjelenésében is. Az a kutató, aki ezt nem veszi figyelembe, a 10. századi magyarság hagyatékában csak káoszt és bizonytalanságot fog látni. Távol állunk még attól, hogy e jelenségeket szabatosan körül tudjuk írni, de körvonalaik már felsejlettek, s a leletanyag folyamatos gyarapodásával egyre határozottabb és részletesebb képpé állnak össze. Mindezzel korántsem ahhoz a felfogáshoz szeretnék visszatérni, mely szerint a temetők és sírok a hajdani élet pontos tükörképei (LÁSZLÓ 1944,33,163,221,161,218). Az egykori mindennapok összehasonlíthatatlanul gazdagabbak, színesebbek, összetettebbek voltak annál, mint amit valaha is képesek leszünk megismerni belőlük. Kereteikről, rendező elveikről azonban a régészeti leletek tanúskodnak, s e tanulságokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az elmúlt évekig egyöntetű volt az a nézet, hogy a nők lószerszámát kizárólag rozettás véretekkel ékesítették. A hiteles körülmények között előkerült sírok alapján e vélemény teljes mértékben indokolt is volt, bár az ettől eltérő jelekre már Szőke Béla felfigyelt (SZŐKE 1962,15). Leltárkönyvi bejegyzései szerint Dienes István is fontolóra vette e lehetőséget, de a szakonyi leletek esetében a rozetták csekély száma, a békéscsabainál pedig az előkerülési körülmények — éppen az övveret alakú díszítmények miatt nem tartotta lehetetlennek, hogy egy férfisír leletei is ide keveredtek — miatt mindvégig bizonytalan maradt e kérdésben. Az egyértelmű bizonyítékot e tekintetben a karosi ásatások szolgáltatták (RÉVÉSZ 1996, 57-62, 141. j.), eloszlatván a kétséget a békéscsabai leletek együvé tartozásával kapcsolatban. Az azonban bizonyos, hogy a két verettípus ilyen viszonylag nagy számban együtt elsőként a békéscsabai sírból ismert. Az összesen 25 darabos, különböző típusú veretekből álló készletet, összevetve az ásatások során feltárt sírok anyagával, többé-kevésbé teljesnek tarthatjuk, még ha néhány díszítmény esetleges elkallódását nem zárhatjuk is ki teljes bizonyossággal (3-4. kép). Az ékítmények száma, valamint eltérő méreteik alapján feltételezhető, hogy a kantárt, szügyelőt és a farmatringot egyaránt feldíszítették. Mindezek rekonstrukciójára azonban aligha vállalkozhatunk. A hajdani mesterek ugyanis a különböző formájú és méretű véreteket olyan változatos módon helyezték el az egyes lószerszámok szíjazatán, hogy az egész Kárpát-medencében nincs két pontosan megegyező lószerszámkészlet (MESTERHÁZY 1980,101-103). 16 Az eddigi rekonstrukciós kísérletek alapján a kisszíjvéget és a kisméretű, kerek véreteket a kantárra, a nagyobb rozettákat, szíjvégeket és az övveret alakú 16 Mesterházy Károly anyaggyűjtésében feltünteti az egyes sírokban talált veretek számát is.