A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 2. (Szeged, 1996)

SZATMÁRI Imre: Árpád-kori templom Gyula és Szabadkígyós határvonalán

hogy a vizsgált területen a 18. századi, s az azt követő térképek határbeosztása lényegi eltérést nem mutat a maitól. Ebből pedig az következik, hogy ha az utóbbi két évszázad alatt a határbeosztás lényegében változatlan maradt, vagyis az elmúlt kétszáz évben végbementjelentős fejlődés, változás s a táj és társadalom arculatának teljes átalakulása ellenére a határbeosztás a régi maradt, akkor elképzelhető — természetesen nem általánosítható érvénnyel —, hogy e határbeosztás már a késő középkorban is megvolt, s azt a 18. században is örökölték már a térképkészítők. A településhálózat változása azonban újabb tanulsággal is szolgál, hiszen a jelek szerint a történelem e téren is ismételte önmagát. A határbeosztás állandósága mellett ugyanis azt látjuk, hogy a török időkben talán a 13. századinál is nagyobb mértékű falupusztásodás ment végbe. A fentebb említett kilenc település mindegyike végérvényesen elnéptelenedett ekkor. A lakatlanná váló falvak határait azonban minden esetben elfoglalták a szomszédos, napjainkig megmaradó és egyre népesebbé váló települések. Igen jó példát adnak e folyamatra a Györké pusztulásáról szóló feljegyzések: a falu 1555-ben még fizetett tizedet, 1556-ban — az év válságos politikai és katonai viszonyai miatt, közvetlenül pedig valószínűleg a török Gyula ellen indított augusztusi támadása következtében — lakatlanná vált, s miután két évig hiába várták vissza lakóit, a király a falut, s nyilván annak teljes határát, 1558 közepén mint prédiumot Gyula városának adományozta (KARÁCSONYI 1896,1. 138-140, H 136-137; VERESS 1938,277). A feldolgozások szerint a száz évvel később elpusztult Apáti is ugyanígy, pusztaként került Kígyóshoz, sőt megemlíthetjük itt a másik két középkori falu helyét, az eperjesi és a kerekegyházi pusztát is, melyeknek fele szintén Kígyós része lett (MADAY1960,388,434). Ugyanez lehetett a folyamat az Árpád-korban elpusztult települések esetében is. Rotyma birtokát pl. már a 16. század legelején Kígyós falu határához tartozó pusztának (predium) említették (JANKOVICH 1991,199). Feltételezhető tehát, hogy a Keresztes-halom mellett lévő falut és annak határát is (ha a pusztulása időpontjáig már kialakult a településhatár) a falu elnéptelenedése után beolvasztották a szomszédos, a késő középkort is megért falvak — pl. Fövenyes, Kígyós, Apáti stb. — a maguk területébe. A településhálózat és határbeosztás fejlődésében tehát a tendencia nagy vonalakban az lehetett, hogy először a kezdeti, Árpád-kori sűrű településhálózat az Árpádkor végétől ritkulni kezdett, s az elnéptelenedő falvak határait a szomszédos települések vették használatba. Ezt követően pedig, amikor a késő középkor végén az addig virágzó települések nagy része is pusztává lett, az őket túlélő — a településhálózatban még kisebb számot képviselő — település terjesztette ki határait az elpusztult falvak régi területére. Napjainkra így válhatott a középkori elpusztult falvak területét is magába olvasztva Gyula Kígyós és Csaba, Kígyós pedig Gyula és Csaba határosává. A településhálózat ritkulása természetesen a megmaradó településeknek nemcsak területi növekedésével járt együtt, hanem a lakosság számának növekedésével is, s a határvonalaknak az adott településtől való távolsága egyenes arányban növekedett a település jelentőségével. Ez a magyarázata pl. annak, hogy a Keresztes-halomnál húzódó határvonal Gyulától kb. 10 kilométernyire esik, Kígyóstól viszont ennek csupán fele távolságra (4. kép 1). A Csaba, Gyula és Kígyós közötti határvonal alakulásában és annak megjelölésében bizonyára fontos szerepet játszott az a körülmény is, hogy e térség a 14. századtól különböző birtokosok fennhatósága alá tartozott, a 15. századtól pedig éppenséggel Békés megye két legnagyobb birtokos családja közötti terület határára, érdekszférája ütközési pontjára esett. Csabát ugyanis már a kezdetektől az ÁbránSy-család gerlai uradalmának birtokai közé sorolták, Gyulát viszont nem. A 14. században pedig éppen Gyula lett a központja annak a másik hatalmas uradalomnak, amelynek a század végén a Losoncziak voltak birtokosai. A gyulai uradalomhoz tartozó óriási birtoktest azután 1403-ban Maróthy János kezére jutott s ettől kezdve az újabb és újabb birtokszerzési törekvések miatt örökös ellentétek jellemezték az Ábránffy- és a Fövenyes és Kígyós 1398. évi, valamint a Csaba és Kerekegyháza 1525. évi határjárása említhető meg e helyen (HAAN^-ZSILINSZKY 1877, 51-58; KARÁCSONYI 1896, II. 177; KRISTÓ1981,39^1. 50-52; JANKOVICH 1991,171-175.190-191). Kivételt képez Ege (MRT 8, 4/144. lelőhely) és Félhalom (MRT s. a., 4/10. lelőhely) határa, amely a 15. századi lejegyzéstől kezdve napjainkig fennmaradt Gyoma és Csárdaszállás határaként. Ezt az adatot Jankovich Dénesnek köszönöm.