A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 1. (Szeged, 1995)

LŐRINCZY Gábor – TROGMAYER Ottó: Birituális vatyai temető Csanytelek-Palén

ban egyelőre nem tudjuk megtalálni. A szerb kutatók ellentmondóan nyilatkoznak. Részint a rejtélyes Pancevo-Omoljica periódust, részint a Vattina vagy Versec kultúrát vélik ezen a területen felfedezni. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a Rcinecke BB

2 és az azt követő időszak halomsíros kultúrája miért nem szállja meg a Bácska déli részét. Talán a Belegis I. kultúra állta útját. A csanyteleki temetőben három különböző temetkezési szokást tudtunk megfigyelni. Az urnasíros temetkezéseket, melyek egyértelműen a vatyai kultúrához köthetők, a szórthamvas temetkezéseket, melyek valószinűleg a késő mészbetétes, ún. Szeremle csoport anyagához kapcsolhatók, valamint a csontvázas temetkezéseket, melyek minden bizonnyal a Maros lodtúra hagyatékának tarthatók. Ezek között ki kell emelnünk az egy előadásunkban (LÖRINCZY-TROGMAYER 1991) már bemutatott 27. (ülő)sírt, melyet először sikerült dokumentálni a kárpát-medencei őskorkutatás történetében. A kerámiaanyag sokkal szélesebb változatokat mutat, sokkal távolabbi kapcsolatokra utal. Valószínű, hogy Nyugat-Szlovákiától a Dunántúlon keresztül Kelet-Magyarországig kapcsolatban álltak a különböző kulmrákkal annak az etnikai csoportnak a tagjai, amelynek hagyatékát a csanyteleki temetőben feltártuk. Ilyenképpen a spirálbütykös kerámiák, nevezetesen a gyulavarsándi kultúra vagy a füzesabonyi kultúra jellegzetes kis bögréit is megtaláljuk a szőregi típusú, Maros kultúrához tartozó edények, késő vatyai urnák, valamint a mészbetétes kerámia Szeremle csoportjának hagyatékában. Nitrianski Hradok késői rétegei ugyancsak ezt a keveredést mutatják (TOCÍK 1981), és nem meglepő, hogy párhuzamait területünkön is megtalálják. Ismételten vissza kell térnünk az ún. Szeremle csoport kérdéséhez. Számos kutató követte el azt a hibát, hogy egy-egy típus elterjedéséből egy-egy kultúra elterjedésére következteti. Kiragadva ezeket az edényeket összefüggéseikből, Bandi Gábor és Kovács Tibor több cikkben taglalta a Szeremle kultúra alföldi megjelenését. Erre külön példaként a kelebiai temetőt idézték, illetve elemezték. Nem vették azonban figyelembe, hogy a kelebiai temető birituális temető, és sírjainak egy része minden bizonnyal a Maros kultúrához és a vatyai kultúrához köthető, éppen a már említett széles körre kiterjedő kapcsolatok miatt. Az edények között kétségkívül számos inkrusztált, mészbetétes darab van, és olyan umaformák, amelyek minden bizonnyal a Szeremle kultúrához kapcsolhatók, ha egyáltalán beszélhetünk Szeremle kultúráról vagy csoportról. Meggyőződésünk szerint a kelebiai temető (ZALOTAY 1957) és a csanyteleki temető között szoros időrendi és történeti összefüggés is van. Mindkét temető az ún. késő vatyai vagy majd koszideri időszak hagyatékának tekinthető. Ebben az időszakban a Kárpát-medence középső részének hosszú, békés fejlődése és szoros kereskedelmi kapcsolatai nyomán az idegen közösségbe került elemek — megőrizvén temetkezési szokásaikat és jellegzetes kerámiájukat — elkülöníthetők a temetőkben. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy befogadták az idegen elemeket. Egy békés periódusnak a mozaikszerű társadalmi, emikai összetételéről beszélhetünk. Egyes vélemények szerint a vatyai temetőkben — magában Dunaújvárosban is — megjelenő csontvázas sírok a halomsíros támadásra utalnak. Magunk is ezen a véleményen voltunk egészen az elmúlt évtizedig, amikor is kérdésessé vált, hogy lehetséges-e az idegen, ellenséges elemek megjelenése egy erődrendszerrel védett kultúra területén. Ma már úgy látjuk, hogy a vatyai temetőkben megjelenő csontvázas temetkezések a Tisza keleti oldaláról származó rokon etnikumok betelepültjeinek sírjai, akár a Füzesabony kultúrára, akár a Maros kultúrára gondomaíamk. A halomsíros kultúra első leletei a Közép-Alföldön — a kömpöci (TRCOVIAYER 1969), a bogárzói és a dorozsmai (FOLTINY 1957) leletek —az első bevándorlási hullám emlékét őrzik, amelyben még találunk koszideri típusú fémeket, de teljesen új temetkezési szokások és fémtípusok is megjelennek. Valószínűnek tartható, hogy meglehetősen rövid folyamat során, a részben helyben maradt őslakosságtól veszik át a halotthamvasztás szokását, hiszen a Dunántúl nyugati felétől a Tiszáig a hamvasztásos, umás, szórthamvasztásos temetkezés volt általános szokás. Ez a folyamat talán a Dorozsma E temetőben követhető legjobban nyomon, ahol csak részben hamvasztott temetkezést is feltárt annak idején Móra Ferenc.

11