A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)
FARKAS Kornél: Ingó műemlékvédelem a magyar szakirodalomban.
vett fel és tartott nyilván, hogy tudomása és áttekintése legyen az országban rejlő művészeti emlékek egész anyagáról, s hogy az emlékek kivitelét célzó esetleges törvényeket ellenőrizhesse. Ilyen leltárt vezettek Franciaországban és Olaszországban. A Németországban és Ausztriában követett másik típus nem hivatali, hanem tudományos célokat szolgált. Módszeres elvek szerint, tudományos alapon készült leltárak. Ausztriában: „Jahrbuch der Kunstsammlungen des Allerhöchsten Kaiserhauses", Poroszországban: „Jahrbuch der preussischen Kunstsammlungen" címmel. Ausztriában a „Zentral-Kommission" már 1889-ben elkezdte az osztrák műemlékek tudományos kiadását, 1907-ben pedig az „Österreichische Kunsttopographie" indult meg. Ez az emlékeket topográfiai csoportosításban írja le, és nem választja külön a nyilvános- és a magángyűjteményeket. Módszerét a korábban már említett Alois Riegl dolgozta ki, e szerint egységesen dolgoztak a munkatársak. Minden kötetnek külön szerzője volt. Egy-egy művészettörténész, akit munkájában többen támogattak. A szerző a Béccsel foglalkozó kötet ismertetésekor részletesen közli annak magángyűjteményeit is, benne a magyar vonatkozású anyaggal. Egy évvel később dr. Zambra Alajos Az új olasz törvény a régiségek és művészetek védelméről címmel írt tanulmányt. 103 Ebben az 1909. június 20-án az olasz király által szentesített, és 29-én megjelent 304. számú műemlékvédelmi törvény részletes ismertetését adja. Olaszországban a művészetek és régiségek ügyét addig az 1902. június 12-i 185. számú törvény szabályozta. Az ugyan egyesítette a különböző, régi olasz államokból hozott többféle törvényeket, de a végrehajtásban gyengének bizonyult, leginkább a műtárgyak kivitelének kérdésében. 1903. június 27-én „Az ásatásokból származó régiségek és a többi kiváló történelmi és művészeti értékű tárgyak külföldre való kivitele" című 242. számú törvény már egyenesen megtiltotta a műtárgyak kivitelét. Ez bevált, és az új törvény megerősítette ezt a gyakorlatot. Erről így ír Zambra: „Az ily törvények mindig érzékenyen szokták érinteni a magántulajdont. Alkotásuknál a tudomány és a magántulajdon érdeke vív egymással harczot. Nehéz és kényes azért a törvényhozó munkája. Az arany középút elve nem mindig válik be és sokszor végzetes veszedelmeket rejt magában az államra nézve. Ezt bölcsen belátták az olasz törvényhozók. Számoltak Olaszországnak gazdag művészeti kincseitől teremtett kivételes, különös helyzetével és elsőbbséget biztosítottak a tudománynak. Itt-ott azért kénytelenek voltak a magántulajdon ún. szentségét negligálni és kiterjeszteni azokat a kivételes jogokat, melyek az államot, szuverenitásából kifolyólag, megilletik." 104 A törvény intézkedéseinek alá van vetve minden ingó és ingatlan dolog, mely történelmi, archaeológiai vagy művészeti érdekkel bír. A dolgok tulajdonosa, vagy egyszerű birtoklója az azokra vonatkozó tulajdonjogot át nem ruházhatja, vagy birtoklásukról le nem mondhat, ha erről előbb a közoktatásügyi minisztériumnak jelentést nem tesz. A törvény erélyesen bánik a hanyag tulajdonossal, esetenként széles körben alkalmazást nyer a kisajátítási jog. Korlátozva van az egyéni szabadság és a magántulajdon a kivitel tekintetében is. A kivitel önmagában véve 103 Dr. ZAMBRA Alajos: Az új olasz törvény a régiségek és művészetek védelméről. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő. 1910. IV. évi, 159-163. 104 I. m. 159.
