A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)
VlNCZE Gábor: „A rendőrségi és népbírósági eljárások... egyre több lelkészi személyre terjednek ki". Egyházi személyek elleni hatósági eljárások a Békés-Bánáti Református Egyházmegyében (1945-1948)
késett, ugyanis börtönében a gyomorfekélyes Falábú Dezső — azért, mert a gyógyszereit nem kapta meg időben — május 19-én elhunyt. Vörös Mihály, a református gimnázium megbízott igazgatója 1945. május 31-én arról értesítette Révész Imre püspököt, hogy a tanárnak a „népbíróság elé utalás ténye nagy lelki fájdalmat okozott [...], s ez a körülmény egészségi állapotát nagyon megrongálta. Az őrizetben tartással járó körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy régi gyomorbaját nem tudta kellőképpen orvosolni, majd e régi bajából kifolyólag napokkal halála előtt gyomorátfúródást kapott, a műtéti beavatkozás későn jöhetett" és ez okozta a halálát. 33 Egyes református lelkészek — annak ellenére, hogy az igazolóbizottságok igazolták Őket —, különféle koholt vádakkal 1945-ben vagy az elkövetkező években a népbíróságok, illetve népügyészségek elé kerülhettek. A népbíróságok és népügyészségek hálózatát az Ideiglenes Nemzeti Kormány 81/1945. M. E. sz. január 25-i rendelete alapján kezdték kiépíteni. Hivatalosan deklarált célja az volt, hogy „mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket", de ki nem mondott célja volt az is, hogy az ítélkezést kivegyék a „politikailag megbízhatatlannak" tartott szakbíróságok kezéből. A rendelet alapján minden törvényszéki székhelyen öttagú bíróságot állították föl, de több helyen úgynevezett kihelyezett tanács ítélkezett. A népbíróságokat a Függetlenségi Front öt pártja és a szakszervezetek által delegált hat laikus személy alkotta, valamint egy szakképzett tanácsvezető bíró, akinek szavazategyenlőségnél volt döntő szava. Ezzel azonban megteremtődött a lehetősége annak, hogy a népbíráskodás a pártpolitikai csatározások színterévé váljék. 34 A népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről szóló 1945:VII. törvénycikk alapján folytatott népbírósági gyakorlat parttalan lehetőségeire aggódva figyeltek föl az egyház vezetői. Révész Imre debreceni püspök 1945. március 14 én Ravasz László budapesti püspökhöz írott, a Rákosi Mátyással történt megbeszéléséről beszámoló levelében világosan előrevetítette a nem kommunista értelmiséggel — köztük az egyháziakkal — való tömeges leszámolás veszélyét. Az M KP „vezére" ugyanis „akaratlanul is elárulta, hogy az összes »fasiszta« elemekkel minél gyorsabban és minél radikálisabban le akarnak számolni, nekik az eddigi igazoltatási eljárás túlságosan enyhe, stb. Ha végiggondoljuk, ez gyakorlatilag bizony az intelligencia tömeges kiirtásával egyenlő, s ezt ők, úgy látszik, mégiscsak ambicionálják. Ti. a »fasizmus« alapján minden nadrágos embert fel lehet húzni, aki az elmúlt 25 esztendő alatt 5 sort nyomtatásban kiadott, vagy 5 mondatot nyilvánosan elmondott." 35 Hiába fordultak a történelmi egyházak vezetői panasszal a belügyminiszterhez, az igazságügy-miniszterhez, és a miniszterelnökhöz (vagy egyenesen Rákosihoz 36 ) a politikai rendőrségnek és a 33 TtREL, Lie fond, 465. d., 165/1945. sz. 34 Bővebben lásd PALASÍK 2000, 41-45. és SZAKÁCS - Z INNER 1997, 182-187. 35 Idézi SZABÓ 2003, 68. 36 „Minél derekabbnak tudott lelkészeket ér a köztudat megítélése szerint igazságtalan és méltatlan elbánás, annál inkább megrendül a hit és reménység arra nézve, hogy az új politikai és társadalmi rendben az egyház nem fog Üldöztetést szenvedni..." — írta Révész Imre Rákosinak 1945. május végén. Idézi: BAUCZA 1999," 152.
