A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa

Közben a Tehetség és fürgeség is élte a maga történetét. A liberális — vagy Kosztolányi jellegzetes szóhasználatával: szabadelvű — Világ szintén anonim vezércikkírója szeptember 26-án válaszolt rá és a cikksorozat időközben megjelent első részére.

15 Cikkének felvezetésében megállapítja, hogy laptársukban „nem szigorúan esztétikai szempontokból, nem teljesen a Vart pour l'art elvének alapján" osztályozzák az írókat, és a hazai irodalmat ért két „politikai természetű" vádat próbálja megválaszolni, miszerint „az elmúlt évtizedekben lefoglalta, kisajátította magának a közönség érdeklődését: ellenséges érzéssel, az igazságtalan elfogultság szemszögéből írt arról, ami specifikusan magyar Magyarországon, a gentry-ről és a magyar föld népéről", illetve „hogy egy szervezett maffia, a napilapoknak, a kritikusoknak, a könyvkiadóknak, a színházigazgatóknak szervezett maffiája tervszerűen, szántszándékkal és kíméletlenül elnyomott Magyarországon minden olyan tehetséget, amely csakugyan a magyar talajból sarjadt". Az első vádra azt feleli, hogy a névtelen cikkíró alapvetően téved, hiszen az osztályozása során „pellengérre állított írók igazi terrénuma Budapest, a nagyváros ezerlelkű élete és lázas lüktetése, nem pedig a falu vagy a vidéki kisváros. Aki hamisnak tartja a magyar gentry-ről kialakult irodalmi képet, aki hamisnak tartja a magyar föld népének irodalmi portréját, annak Mikszáth Kálmánnal, Herczeg Ferenccel, Gárdonyi Gézával, Móricz Zsigmonddal kell perbe szállnia, nem pedig azokkal a részben szintén nagyon tehetséges, részben kínosan tehetségtelen írókkal, akiket önkényesen fűzött egy lajsrtomra említett laptársunk. [...] Azonban egy bizonyos, bizonyos az, hogy négyük közül egyik sem esik abba a hibába, amely a legfőbb bűne a magyar írónak a ma divatos verdikt szerint." A másik vádra adott válasza: „nem látjuk és hiába keressük a magyarságuk miatt mellőzött, a magyarságuk miatt sárba taposott tehetségeket. Mi ismerjük, és talán odaát is ismerik a budapesti színházak igazgatóit. Mi tudjuk róluk, és bizonyára laptársunk is észrevette már, hogy ezek a színházigazgatók konjukturális emberek, akik szívesen alkalmazkodnak politikai áramlatokhoz és politikai divatokhoz. Nem mellőzés, hanem ölelésre tárt kar és a színházigazgatók lázas versengése fogadná a laptársunk által említett tehetségeket, ha volnának elnyomott Gárdonyi Gézák és némaságra kényszerített Móricz Zsigmondok." (Mint láttuk, a színházigazgatók nyilatkozata is ezt erősítette meg: több pályázat is volt, de túlnyomórészt silány művek érkeztek be.) Ezzel szemben szabadelvű oldalon éppenhogy azt látták, hogy „a pellengérre állított kritikusok, napilapok, folyóiratok, sőt színházigazgatók az évek során át zárt sorban, törhetetlenül dacolva gúnnyal és gorombasággal, mindhalálig kitartottak Ady Endre mellett, Ady Endre mellett [!], akiben a pellengérre állítottak ismerték fel először, és csak a pellengérre állítottak ismerték fel a kálvinista magyar léleknek, a minden magyar tradíciókon átszűrt és a magyar jövőnek minden lehetősége iránt csodálatosan fogékony vates-éX, a látr nokká, a magyar sorsok, a magyar végzetek, a magyar lelkek látnokává átszellemült költőt." Sőt — megy tovább a cikkíró — ha odaát „éppen keresnek egy olyan írót, aki cinikusan kegyetlen éleslátással tárta fel a magyar falu, a magyar középosztály minden gyengéjét, minden fogyatkozását, aki feltárta a hibákat, de nem 15 Irodalmi kis tükör. Világ, 1920. szept. 26. 1-2.