A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa

Hallgató irodalom Hetek óta folyik a vita a magyar napisajtóban arról, miért hallgatnak a magyar írók, miért pang a magyar irodalmi termelés. Riportok, tanulmányok kísérleteznek vele, hogy felfedjék e hallgatás, e terméketlenség valódi okait, írók és kritikusok nyilatkoznak róluk, és próbálják megtalálni ellenszereit. A legjellemzőbb a véleményeknek és hozzávetéseknek tömegére, hogy alig akad köztük olyan, amelyik nyíltan, kertelés nélkül rá merne mutatni legmélyebb és legigazibb okára ennek a némaságában is olyan beszédes hallgatásnak. Vannak, akik anyagi nehézségeket emlegetnek, melyekkel ma a hihetetlen papírárak és nyomdaköltségek miatt a könyvkiadó vállalatoknak s így az íróknak is számolniok kell, mások a kritika „elvadulását" emlegetik, amely elkedvetleníti az érzékenyebb és önérzetesebb tehetségeket; ismét mások az ország és a nemzeti társadalom általános szociális, erkölcsi, politikai és gazdasági nyomorúságára mutatnak rá, mint érthető magyarázatra. A liberális és radikális sajtó részéről azonban mindé fejtegetések mögött ott settenkedik és ott vigyorog egy nagy, általános, közös vád, ítélet és följelentés: a fegyverek közt hallgatnak a múzsák, a „fehér terror" szellemi, politikai és erkölcsi légköre nem alkalmas arra, hogy a tehetségeket munkára és versenyre hívja. Azok az irodalmi nevek és nagyságok tehát, akiket a közelmúlt ilyenek gyanánt pajzsára emelt és a köztudat előtt felmagasztalt, feleletképpen a politikai és szellemi terrorra, bojkott alá vetik a keresztény és nemzeti újjászületés múló napjait, hogy hallgatásukkal bélyegezzék meg a jelen és a jövő ítélőszéke előtt ezt a kort, vagy ha úgy tetszik, ezt a szezont. Majd beszélünk még róla, van-e ma fehér vagy akármilyen terror az irodalomban és a kritika működésében. Nem vitatjuk most az irodalmi termelés anyagi föltételeinek súlyos megnehezedését sem, ami kétségbevonhatatlan. De ezekkel a többé-kevésbé nyílt vagy sanda célozgatásokkal szemben, melyek a magyar irodalmi lélek meghasonlásáról, néma vádjairól beszélnek, állapítsuk meg, hogy ennek a léleknek igenis minden oka megvan rá, hogy néma megrendüléssel és meghasonlással álljon a magyarság és a magyar irodalom sorsa fölött. O, nem a „fehér terror" miatt, amely elnézésben, gyöngeségben és bárgyúságban merül ki, hanem saját bűnei miatt, melyekkel a magyarság sorsának előkészítésében részes volt s amelyeket most a sértett önérzet és üldözöttség pózával próbál meg eltakarni és elfeledtetni. Mi emlékszünk rá, ez a lélek nem mindig volt ilyen hallgatag és ilyen meghasonlott, s ezek a hallgató írói nagyságok nem mindig voltak ilyen finnyásak, amikor körülöttük a legszörnyűbb politikai és szellemi terror fegyvereit suhogtatták azokkal szemben, akik más erkölcsi, politikai vagy irodalmi hitvalláson voltak, mint ők maguk. És emlékszünk arra is, hogy ugyanezek az írói nagyságok nevüket, presztízsüket, hitelüket, nimbuszukat mind, vagy szinte majdnem mindnyájan, milyen szívesen és boldogan adták oda irodalmi pajzsul és cégérül annak a két forradalomnak, mely Magyarországot és a magyar nemzeti társadalmat a legszörnyűbb politikai, erkölcsi és kulturális összeomlásba döntötte. Akkor ezeknek az uraknak egyetlen megvető szavuk nem volt a „politika" ellen, melyet ma annyira utálnak, se a „jelszavak" ellen, melyeket akkor ők legelöl üvöltöttek. Semmiféle írói nagyság — ha ugyan itt ilyenekről van szó — és semmiféle írói érzékenység nem igényelheti, hogy a nemzeti köztudat tisztelettel és áhítattal emlékezzen meg mindazokról a bűnökről vagy ostobaságokról, me-