A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa

munkát és hétköznapi kortespolitikának keresztelve el mindent, amiben hit volt a magyarság jövendőjével szemben, amiben emelkedettség és hősi lendület volt, ellenben általános emberinek, finom irodalomnak hirdettek mindent, amiben harag, kicsinylés, szeretetlenség nyilatkozott meg. Ok hirdették a szabadelvűség és nemzetietlenség egyedül üdvözítő vallását. Jaj volt annak, aki nem esküdött föl erre, vagy legalább nem mozgott a közelében. Valósággal előkészítő tanfolyamokat és iskolákat állítottak föl íróink számára. Élénken emlékezünk arra az időre, mikor Herczeg Ferenc nevét tilos volt leírni, és arra a cikkre is, melyben szabadelvű laptársunk egyik főmunkatársa elmésen figurázta ki a nemzeti dráma jámbusait és a díszmagyart. Nem korbáccsal, de ügyes tűszúrásokkal dolgoztak. Ne arról beszéljünk tehát, hogy milyenek a tehetségeink, de hogy milyen iskolából kerültek ki és kik tették hitetlenekké. Ady Endrében sem a nagy költőt szerették, de a politikust. Meggyalázott koporsójánál Kunfi Zsigmond kegyeletsértő barbarizmussal úgy ünnepelte őt, mint valami szájas politikust, aki a diadalmas fajta igazát papolta. Hogy vannak elnyomott tehetségeink, arról a hónapos szobák, az országutak tudnának beszélni, melyeket dúlt lélekkel, megrepedt szívvel járnak azok, kik egy világ gazdagságát hozták magukkal egykoron és idő előtt megrokkantak. Vajon az az egyeduralkodó körúti lap, mely ünnepi betűkkel közölte Kiss József verseit, adott-e helyet Ady Endrének, vagy Babits Mihálynak, vagy más magyar költőnek? Kinek az arcképeit láttuk mindenütt, a lapokban, a kirakatokban? Kit magasztosítottak szentekké? Csak az ő embereiket, csak a véreiket. A szabadelvűség tatárdúlása után puszta az ország, és itt a romokon csak mi hívhatjuk tetemre az irodalmat. Ok a bűnösek elsősorban, s cinkosaik azok a hivatalos körök, melyek a politikai szabadelvűséget oly jól össze tudták egyeztetni az irodalmi vaskalapossággal, és hozzájuk marták tehetségeinket. Nincs ma se Kisfaludy Károlyunk, se Szigligetink, se Csikynk. Testvérei vannak a helyükön. A színház, melyben kilencven százalékban ők ülnek és nem az éhes, lerongyolt magyar értelmiség, nem is teremthetett nemzeti értéket. Gárdonyi már évekkel ezelőtt borzadozva visszahúzódott ettől az idegen közönségtől, melyben az ő magyar lelkének semmi visszhangja se lehetett. Itt függ össze az irodalom a politikával. Meg kell teremtenünk a fajtánk gazdasági és politikai lehetőségét. Azok pedig, akik ma uralkodnak az országon, a bankok, a faji összetartást szolgáló szövetkezetek szószólói, ne vádaskodjanak. Az irodalmi angyalcsinálók ne keressék azokat, kiket megöltek. Új Nemzedék, 1920. szept. 28. 1. (vezércikk) Ez a vezércikk már a sorozat „futásának" idején jelent meg az Új Nemzedékben; az irodalmi vita, amit gerjesztettek, a sajtóban hónapokig tartott (a jelenség azonban, mint tudjuk, évekig). A vitához kapcsolódott az Új Nemzedék egy másik vezércikke is, melyet — bár ebben pl. a szabadelvű helyett éppen a liberális szó szerepel — gyaníthatóan szintén Kosztolányi írt: