A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa

A cenzúrázott cikk megmaradt félmondataiból is világosan látható, hogy valójában ez lehetett az Új Nemzedék cikksorozatának döntő kiváltó oka. Hiszen ez a cikk egységes „magyar nemzeti irodalom"-ról beszél, amelyet ráadásul „legszentebb ügyünkéként aposztrofál, és a „becses tehetség"-eket nem faji (származási) alapon különbözteti meg, sőt mindenkit annak tekint, „akinek szülőföldje, anyanyelve, gondolkodása, gondolatkifejező eszköze, művészi hangszere magyar". Végső soron ez a tétel szolgálhatott utolsó lökésként a cikksorozat megszületéséhez: az ugyanis alapvetően tagadja azt — s erre hoz bizonyítékú erejű példákat is —, hogy a zsidó származású íróknak magyar gondolkodása lenne. Az Est cikke (és a Szózaté) azonban nyilvánvalóan csak ürügyként szolgált Kosztolányinak, hogy — mivel egyik sem vüágítja meg „a kérdést annyira, hogy egyszerűen napirendre térhetnénk felette" — régóta érlelődő saját áüáspontját kifejtse; erre utal, hogy csupán a sorozat első részében hivatkozik más lapok cikkeire, később már saját „lendülete viszi". Ráadásul sorozat-bevezető hivatkozásai nem teljesen felelnek meg a valóságnak: láthattuk egyrészt, hogy a Szózatban elsősorban a lap munkatársa, és nem Császár Elemér különböztette meg magyar írókat a zsidóktól, funkcionálisan azonban a tekintélyes Császárra volt érdemes hivatkoznia, nem pedig egy névtelen „tudósítóra", másrészt pedig valójában nem is a Szózat (és Az Est) vetette fel a kérdést, hanem az Új Nemzedékben egy héttel korábban megjelent színházi cikk, valamint a Tehetség és fürgeség. A cikksorozatban felvetett kérdések nem maradtak visszhangtalanul, érkeztek válaszreakciók is; szinte minden lap foglalkozott a magyar írók haügatásával. A Magyarország október 15-én Császár Elemér újabb nyilatkozatát közölte. A megkérdezett most mint a Színművészeti Tanács Alelnöke válaszolt kérdésükre, mivel a cikk felvezetése szerint „olyan hangok is merültek fel, hogy a szerzők benyújtott darabjait nem olvassák el lelkiismeretesen, [és] főképp ennek tulajdonítható, hogy mostanában a magyar drámairodalom nem szolgál új tehetségekkel és új meglepetésekkel". Ez egyértelműen Kosztolányi cikksorozatának első darabjára utal. Császár azt hozza fel eüenérvként, hogy ő — három másik társával — a Nemzeti Színház pályázatát bírálják el éppen, melyre nyolcvannál több munka érkezett, ezek nagy részét már „természetesen" mindannyian elolvasták, és véleményük szerint bár „a benyújtott darabok erkölcsi felfogása, iránya és szelleme teljesen kifogástalan", mégis azt keü mondani, „hogy a drámairodalom mostani termésének sivár az eredménye", de „ez természetesen tisztán esztétikai és kritikai szempontból értelmezendő". A nyolcvan mű között csak hozzávetőlegesen tíz jobb van, de ezek is inkább közepesek; öt „ismertebb" szerzőt nevez meg közülük: Pékár Gyulát, Harsányi Zsoltot, Sík Sándort, Sajó Sándort és Balázs Sándort. A névsor önmagáért beszél. A sajtóvisszhangok között két — egymásra utaló — nyüatkozatsorozat is megjelent. Mivel cikküknek „visszhangja támadt", Az Est október 8-án öt irodalomtörténész véleményét tette közzé, akiket arra kértek, „szóljanak hozzá a felmerült kérdésekhez és vágjanak mélyebb medret a megindult vitának",

13 majd két nap múlva újabb — szempontunkból az előbbinél jóval fontosabb — közlemény jelent 12 Tíz új magyar színdarab. A Nemzeti Színház idei programja. Császár Elemér nyilatkozik. Magyarország, 1920. okt. 15. 3.