A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa

A cenzúrázott cikk megmaradt félmondataiból is világosan látható, hogy valójában ez lehetett az Új Nemzedék cikksorozatának döntő kiváltó oka. Hiszen ez a cikk egységes „magyar nemzeti irodalom"-ról beszél, amelyet ráadásul „leg­szentebb ügyünkéként aposztrofál, és a „becses tehetség"-eket nem faji (szár­mazási) alapon különbözteti meg, sőt mindenkit annak tekint, „akinek szülő­földje, anyanyelve, gondolkodása, gondolatkifejező eszköze, művészi hangszere magyar". Végső soron ez a tétel szolgálhatott utolsó lökésként a cikksorozat meg­születéséhez: az ugyanis alapvetően tagadja azt — s erre hoz bizonyítékú erejű pél­dákat is —, hogy a zsidó származású íróknak magyar gondolkodása lenne. Az Est cikke (és a Szózaté) azonban nyilvánvalóan csak ürügyként szolgált Kosztolányinak, hogy — mivel egyik sem vüágítja meg „a kérdést annyira, hogy egyszerűen napirendre térhetnénk felette" — régóta érlelődő saját áüáspontját ki­fejtse; erre utal, hogy csupán a sorozat első részében hivatkozik más lapok cik­keire, később már saját „lendülete viszi". Ráadásul sorozat-bevezető hivatkozásai nem teljesen felelnek meg a valóságnak: láthattuk egyrészt, hogy a Szózatban első­sorban a lap munkatársa, és nem Császár Elemér különböztette meg magyar írókat a zsidóktól, funkcionálisan azonban a tekintélyes Császárra volt érdemes hivatkoznia, nem pedig egy névtelen „tudósítóra", másrészt pedig valójában nem is a Szózat (és Az Est) vetette fel a kérdést, hanem az Új Nemzedékben egy héttel korábban megjelent színházi cikk, valamint a Tehetség és fürgeség. A cikksorozatban felvetett kérdések nem maradtak visszhangtalanul, érkeztek válaszreakciók is; szinte minden lap foglalkozott a magyar írók haügatásával. A Magyarország október 15-én Császár Elemér újabb nyilatkozatát közölte. A meg­kérdezett most mint a Színművészeti Tanács Alelnöke válaszolt kérdésükre, mivel a cikk felvezetése szerint „olyan hangok is merültek fel, hogy a szerzők be­nyújtott darabjait nem olvassák el lelkiismeretesen, [és] főképp ennek tulajdo­nítható, hogy mostanában a magyar drámairodalom nem szolgál új tehetségekkel és új meglepetésekkel". Ez egyértelműen Kosztolányi cikksorozatának első darabjára utal. Császár azt hozza fel eüenérvként, hogy ő — három másik társával — a Nemzeti Színház pályázatát bírálják el éppen, melyre nyolcvannál több munka érkezett, ezek nagy részét már „természetesen" mindannyian elolvasták, és véle­ményük szerint bár „a benyújtott darabok erkölcsi felfogása, iránya és szelleme tel­jesen kifogástalan", mégis azt keü mondani, „hogy a drámairodalom mostani termé­sének sivár az eredménye", de „ez természetesen tisztán esztétikai és kritikai szempontból értelmezendő". A nyolcvan mű között csak hozzávetőlegesen tíz jobb van, de ezek is inkább közepesek; öt „ismertebb" szerzőt nevez meg közülük: Pékár Gyulát, Harsányi Zsoltot, Sík Sándort, Sajó Sándort és Balázs Sándort. A névsor önmagáért beszél. A sajtóvisszhangok között két — egymásra utaló — nyüatkozatsorozat is megje­lent. Mivel cikküknek „visszhangja támadt", Az Est október 8-án öt irodalom­történész véleményét tette közzé, akiket arra kértek, „szóljanak hozzá a felmerült kérdésekhez és vágjanak mélyebb medret a megindult vitának", 13 majd két nap múlva újabb — szempontunkból az előbbinél jóval fontosabb — közlemény jelent 12 Tíz új magyar színdarab. A Nemzeti Színház idei programja. Császár Elemér nyilatkozik. Magyar­ország, 1920. okt. 15. 3.

Next

/
Oldalképek
Tartalom