A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

egy az egyben 1920-ra — 1920-i állásfoglalása nem érthető meg a későbbiből. Ekkor, 1920-ban ugyanis Kosztolányi még zászlóként lobogtatta Ady nevét. Ezt, egyebek közt, a Vérző Magyarország (1920), Kosztolányi irredenta antológiája is tanúsítja, ahol a szerkesztő, azaz Kosztolányi Adyval, mint a magyarság legnagyobb értékeivel azonos súlyú alkotóval példálódzik, s Adyt is a magyar kultúra nagy teljesítményei közé számítja. A maga szemszögéből itt is, ott is jogosan. Hiszen Ady, mint „fajmagyar" alkotó, akinek neve erősen benne volt a köztudatban, ideálisan tölthette be a neki szánt szerepet. Ady nevének listába való fölvétele tehát, kimondhatjuk, nem szól Kosztolányi szerzősége ellen. Sőt. A Vérző Magyarország egyenesen azt igazolja, hogy Ady jobboldali recepciójának elindítója Kosztolányi volt, s ezt a cikksorozat kánonja csak megerősíti. A harmadik, problematikus színezetű név kétségkívül a Szabó Dezsőé. Aki ismeri a Szabó-Kosztolányi-vitát, s tudja, hogy e vitában Kosztolányi műkedvelőként, irodalmi sarlatánként állítja be Szabót, az elképzelhetetlennek tartja Szabó fölvételét „a mi irodalmunk" listájára. Am a döntő itt is az idő. Szabó Dezső Kosztolányi elleni támadása csak szóban forgó cikksorozatunk megjelenése után, 1920. október 31-én következett be (vö. Szabó Dezső: A pozitív irodalmi munkáról. Nemzeti Újság, 1920. okt. 31., lásd még: Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Bp. 1979. 97. skk.) — azaz éppen egy hónappal a lista megjelenése után. S bár Kosztolányi nyilván már szeptemberben sem igen kedvelte Szabót, de volt annyi (irodalom)politikai érzéke, hogy tudta, az adott szituációban a „nemzeti" oldal leghangosabb, vezérkedő író-egyéniségét nem hagyhatja ki. Szabó esetleges kihagyása nyílt hadüzenet lett volna. Szabó Dezső listába való fölvétele sem cáfolja tehát Kosztolányi szerzőségét. Végezetül még egy szempont az azonosításhoz. A cikksorozat lényegét, in nuce, Kosztolányi egyik, Reményi Józsefhez írott, 1922. május 25-i levele megismétli: „Itt legföljebb azt remélheti egy magyar, hogy kegyesen megbocsátják neki magyar voltát, egyebet nem. Kimutatást tudnék neked közölni, hogy a »kurzus«-nak nevezett időben egyedül az ellenpárt emberei [olvashatatlan] hírt, népszerűséget, vagyont. Színpadon, irodalomban egyedül ők érvényesültek, csak azért is" (KDlev 472.). A levél megírásakor ugyan Kosztolányi már visszavonult a hírlapi harcoktól, de ez, mint meg is írja amerikai kollégájának, egyáltalán nem elégítette ki: „aki szereti a magyarságot, mint én, teljes némaságra van kárhoztatva, nem külső eszközökkel, mert szabadon kimondhatnám és megírhatnám, amit akarok, hanem természetesen a hatóerők folytán. Ez a hallgatás kényelmes, de elfanyarít, a küzdelem hiánya elsorvasztja izmaimat, s érzem, visszahat művészetemre is" (KDlev 472.). Azaz, ekkor, 1922 tavaszán nemcsak újra megerősíti korábbi álláspontját, de — s ez nagyon beszédes — maga a harc, a hírlapi küzdelem is hiányzik neki. Az Új Nemzedék hasábjain vívott tollharc tehát egyáltalán nem a puszta opportunizmus eredménye volt (aminek beállítani szokás); ő maga is ambicionálta e küzdelmet.