A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

A magyar irodalom és az ő irodalmuk második részének megjelenését követően a cikkel vitába szállt az egyik ellenlap, s ez kiváltotta az Új Nemzedék válaszát. A válaszcikk — mint vezércikk — az 1920. szeptember 28-i szám első oldalán jelent meg, Tetemrehívás címmel. Kérdés: Kosztolányi írta-e ezt is, vagy valaki más? Ha végigolvassuk a Tetemrehívást, egyértelművé válik, hogy ez is Kosztolányi tollából való. Nemcsak általában a stílus vall erre (bár ez önmagában is elegendő lenne az azonosításhoz), de számos jellegzetes részlet is. Mindenekelőtt: föltűnő, hogy irodalom és politika relációjában ez a cikk is kifejezetten politikaellenes, s míg az irodalmat, jól érzékelhetően, nagy becsben tartja („Ha irodalomról van szó, mi sem politizálunk"), az irodalom átpolitizálását a másik oldal számlájára írja: „Hittel állítjuk, hogy a politikát az utóbbi évtizedek irodalmába egyedül ők vitték be, ott a túloldalon" stb. Ez Kosztolányi egyik, ekkor is érvényesülő (vö. Juhászhoz írott levele: KDlev 726.) distinkciója: úgy politizál, hogy közben „utálja" a politizálást. S nagyon jellegzetes az Adyhoz való viszony is: „Ady Endrében sem a nagy költőt szerették" — írja a cikk —, „de a politikust. Meggyalázott koporsójánál Kunfi Zsigmond kegyeletsértő barbarizmussal úgy ünnepelte őt, mint valami szájas politikust, aki a diadalmas fajta igazát papolta." Ebben a szövegrészben, persze, nemcsak a politikaellenes distinkció érdekes és jellegzetes: figyelemre méltó (s az akkori Kosztolányira jellemző) Adynak a „nagy költő"-nek elfogadása s politikai szerepének ugyanazzal a gesztussal való elutasítása. (Hogy ezt itt ráadásul még Kunfira kenve lehetett jelezni, s nem kellett nyíltan is megbírálnia Adyt politikai véleményeiért, önmagában is olyan „ügyességre" vall, amely Kosztolányi rabulisztikáját jellemzi.) De, túl azon, hogy e cikk is A magyar irodalom és az ő irodalmuk vonalában mozog, azt folytatja s erősíti meg, a cikk nyelvi jellegzetességei is Kosztolányira vallanak. Csak néhányat ezekből. Kosztolányi nyelvi purizmusára vall, hogy a liberalizmust, amelyet kárhoztat, csakis „magyarosan" nevezi meg. Már az első mondatban „szabadelvű laptársunkéról beszél, majd azt írja, hogy „Ok hirdették a szabadelvűség és nemzetietlenség egyedül üdvözítő vallását", végül pedig a „szabadelvűség tatárdúlásá"-t kárhoztatja. Amikor pedig arról beszél (egyetlen mondat keretében), hogy: „A színház, melyben kilencven százalékban ők ülnek és nem az éhes, lerongyolt magyar értelmiség, nem is teremthetett nemzeti értékeket" — mintegy tartalmi s nyelvi kvintesszenciáját adja a sorozatnak. Tartalmi sűrítmény ez azért, mert összefoglalja, egy mondatba sűríti A magyar irodalom és az ő irodalmuk első két részének „üzenetét". S nyelvi sűrítmény ez azért is, mert a/ itt is él az eufemisztikus, mégis stigmatizáló ők-re való utalással, sb/a magyar értelmiséget itt is lerongyolt-ként nevezi meg. (Ez a lerongyolt szó, mint korábban már jeleztem, Kosztolányi egyik kedvenc jelzője ekkor a magyarság jellemzésére.) Egyes, pejoratív szókapcsolatok ugyancsak Kosztolányira vallanak. A „diadalmas fajta" jelzős szerkezet előzménye és variációja már a Juhász Gyulához írott nevezetes levelében megvan (vö. „»valasztott« fajta" [KDlev. 726.]). Inverze pedig, a „magyarokra" vonatkoztatva, a Tehetség és fürgeség-hen („arisztokratikus fajta"). S amikor „a faji összetartást szolgáló szövetkezetekéről beszél, szembeszökően a cikksorozat első cikkének egyik passzusát ismétli meg, tömörítve. Ott, A titokzatos hallgatás alcímű részben ugyanis ez olvasható: „itt igenis a faji