A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

cikksorozatnak ez a föltűnő színházi tájékozottsága önmagában is Kosztolányi szerzősége mellett szól. A sorozat egyik központi jelentőségű darabja kétségkívül a negyedik cikk. A hét rész közül messze ez a leginvenciózusabb s leginkább „hiteles" (vagyis valódi benső, lelki késztetésről árulkodó) — de az azonosítás szempontjából nemcsak ezért érdekes. A sorozat egésze jórészt az „ő" irodalmukat jellemzi, róluk beszél, őket minősíti, csak a negyedik, Egy nagy tehetség kálváriája alcímű cikk az egyetlen, amelyik kilép e szereposztásból, s a „magyar irodalom"-ra hoz föl példát. S bár ez a rész is ellenpontoz, a „magyar" Cholnoky Viktor esetét az „ő irodalmukat" képviselő Molnár Ferenc karrierépítő gyakorlatával szembeállítva mutatja be, itt a szerző beállítódásának lényege koncentráltan jelenik meg. Itt, teljesen nyilvánvalóan, Cholnoky Viktor az „igazi" művész, Molnár Ferenc pedig a karrierjét „üzleti" érzékkel fölépítő kommersz-szerző, s Cholnoky az, aki mártírrá válik, míg Molnár az, aki meggazdagodik. Azaz a Tehetség és fürgeség „kultúra" és „civilizáció" dialektikája érhető itt is tetten. Ez, értelemszerűen, megintcsak Kosztolányi szerzősége mellett szól. De az Egy nagy tehetség kálváriája más szempontból is bizonyító erejű. Amit e részben a szerző elbeszél, annak anyaga Kosztolányi életrajzában lelhető föl. Cholnoky Viktor neki A Hétnél volt kollégája, s amit Cholnokynak a lapnál végzett munkájáról, Kiss Józsefről stb. elmond a cikk, az Kosztolányi személyes tapasztalata volt. S tudjuk, Cholnokyt nem is itt dicsérte először, már az írótárs életében is, többször is, elismerően írt róla (Tammuz. Cholnoky Viktor könyve. A Hét, 1909. dec. 25., Cholnoky Viktor. A Hét, 1912. jún. 9., Cholnoky Viktor utolsó könyve. A Hét, 1913. febr. 23.). S az is tudható, Cholnokyt „zseni"-nek, sőt „magyar zseni"-nek tartotta, magyarságát már a nekrológban is hangsúlyozva: „Cholnoky Viktor pszichéje magyar, fájdalmasan és nemesen magyar" stb. (KD: Egy ég alatt. Bp. 1977. 91.). S amit Molnár Ferencnek a Budapesti Naplónál való jelentkezéséről, valamint Vészi Józsefről stb. mond a cikk, az is Kosztolányi életrajzához köthető: Kosztolányi ugyanis, újságírói pályája elején, a Budapesti Napló szerkesztőségében, Vészi keze alatt dolgozott, a Molnár-sztori pedig szerkesztőségi beszédtéma, szokványos pletyka lehetett. (Az, hogy később Kosztolányi más hangon is írt Molnárról, nem ellenérv. Részben azért, mert — túl már az Új Nemzedék perióduson — Kosztolányi általában is másképpen írt: azt a harcosságot, amely az Új Nemzedéknél jellemezte, később föladta. Részben azért, mert az Új Nemzedékben, a zsidóellenes fordulat következtében olyanokat is bírált, akikhez korábban — vagy későbben — más, kiegyensúlyozottabb viszony fűzte.) Általánosítva: az Új Nemzedéknek, Kosztolányin kívül, más olyan munkatársa nem volt, aki a Budapesti Naplónál is, A Hétnél is dolgozott, s aki a szóbahozott dolgokról személyes motiváció alapján szólhatott. A változó hangsúlyokról szólva érdemes a harmadik cikkben (A lipótvárosi pocsolya) emlegetett Drégely Gábor példájánál megállni. Itt a névtelen szerző ezt írja: „Mialatt e cikksorozat íródik, az ellentáborból jön egy levél, hogy mit akarunk, a közönségnek Drégely Gábor kell, akinek egyszerre tizenhét színpadon játsszák a darabját. Azt mondják, hogy Drégely népszerűvé tette a külföldön a magyar irodalmat." Majd, új bekezdésben, így reflektál az ellentáborból jött érvre: „Bocsánatot kérünk, erre is megvan a feleletünk. Mikor a Nick Carter-detek-