A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

tívregények Newyorkban napvilágot láttak, Berlin, Bécs, Stockholm táviratilag rendelte meg Newyorkból a detektívfüzetek fordítási jogát. Budapest és az egész Balkán rohant az európai világvárosok után s milliószámra ontották a Nick Carter-füzeteket, melyek legalább ezerszer annyi példányban jelentek meg mint a legjobb írók könyvei. Azért aligha akadhat olyan vakmerő ember, aki azt merné állítani, hogy a Nick Carter szerzője nagyobb író, mint Anatole France." Ebben az érvelésben nemcsak az az érdekes, hogy itt a „Bocsánatot kérünk" fordulat voltaképpen a rovatcímmé is lett pardon egyenértékű változata, s így szintén Kosztolányira alludál, s még csak nem is az, hogy itt megint a magas művészet („kultúra") és a kommersz irodalom („civilizáció") ellentéte artikulálódik. Az érdekes az, hogy Drégely Gábor minősítését, igaz, más hangszerelésben, Kosztolányi már évekkel azelőtt megegyezően adta meg. A Figaró 1918. szeptember 18-i számába írott cikkében, Drégelyt jellemezve, leírta: „minden művészet akkor szűnik meg, amikor a tárgy fontosabb lesz a formánál, a mi előtérbe kerül a hogyan rovására. Ez történt a színházaknál is. Kimutatható, hogy az utóbbi sikeres darabok a tárgyukkal hódították meg a közönséget, azzal, hogy nem sokat kellemetlenkedtek komoly igazságokkal vagy mély költészettel, inkább kedves távlatokat tártak fel [...]. Ennek a színháznak az apostola és profétája Drégely Gábor" (KD: Egy ég alatt. Bp. 1977. 367.). Majd, még nyíltabban: „Nem lehet azt állítani, hogy engedményeket tesz a közönségnek. 0 maga az engedmény" (uo. 368.). Nem kétséges, Kosztolányi „régi", 1918-i véleménye és az újabb cikksorozat fölfogása között jól érzékelhető összhang van. Itt is, ott is ugyanaz a mérce és ítélet, csak míg a korábbi cikk jellemezni akar, az Új Nemzedék szerzője immár elutasítani és stigmatizálni akar. Figyelemre méltóan összecseng Kosztolányinak és a cikksorozatnak Ábrányi Emilről adott jellemzése is. Kosztolányi a Cyrano 150. előadásáról írva, 1928-ban ezt jegyezte föl: „Amint hallgatom a szöveget, Ábrányi Emilre gondolok. Micsoda remekbe készült színpadi nyelv ez. A sorok úgy verődnek össze, mint a pengék, és szikráznak. Egyetlen lendület sem vész el a rímek virágcsatájából" (KD: Színházi esték I. Bp. 1978. 525.). Az Új Nemzedék sorozatának IL, A vörös hetesek című részében pedig Molnár Ferenc, Bíró Lajos és Lengyel Menyhért bírálatát adva, ezt jegyzi meg a névtelen szerző: „A magyar nyelv a verses drámaírásra született. A Nemzetinek még ma is kasszadarabja Rostand Cyrano de Bergeracja. Ábrányi Emil művészi fordításában dübörögve zeng és andalítóan muzsikál a magyar nyelv. Édes anyanyelvünk bűbájos verses munkáját zsúfolt nézőterek hallgatják még ma is" stb. S hogy ezt is Kosztolányi írta, az egyezésen túl alighanem az „édes anyanyelv" melletti itteni érvelés is valószínűsíti. (Ez az anyanyelv-centrikus beállítódás az Új Nemzedék más szerzőire egyáltalán nem volt jellemző.) A cikksorozat nyelvi megformáltsága, egyes jellegzetességei ugyancsak Kosztolányira vallanak. A metafora-alkotó nyelvi képzelet, amely az írói kvalitás egyik csalhatatlan jele, több olyan locust produkál e sorozatban, amely Kosztolányi szerzőségét erősíti. Mindjárt az első részben fölbukkan egy ilyen: „Jókai és Mikszáth koporsójával sírba tették a magyar műveltséget és ők [ti. a zsidók] a két magyar sírhant felett ütötték fel üzleti sátrukat". Vagy a negyedik részben: „A magyar irodalom alkonyodó egén Cholnoky Viktor volt az esthajnali csillag." Az ötödik részben pedig azt olvassuk az egyik színpadi szerzőről, hogy „bőségesen