A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

szerző szövegének „eltulajdonítása", Kosztolányiéi közé sorolása összekuszálhatja az értelmezést. Nagyon meg kell tehát fontolnunk, hogyan döntünk. A kevesebb, de biztos szerzőségű szöveg ismerete előnyösebb, mint a kakukktojásokkal összekevert és „hitelesként" elkönyvelt, ám valójában hiteles és álszövegeket egyaránt tartalmazó szövegkorpusz. Most mégis úgy gondolom, Balogh Tamásnak igaza van, s A magyar irodalom és az ő irodalmuk szerzője csakugyan Kosztolányi. Mi szól Kosztolányi szerzősége mellett? A bizonyításban célszerű lépésről lépésre haladni. Hét, különböző időpontban megjelent, de azonos főcímű szövegről van szó. A szerző, a megjelenés szüneteiből következtetve, talán nem is egyszerre, egy ültében írta meg a sorozatot, hanem többszöri nekikezdéssel. Ez, érthetően, némileg egyenetlenné teszi a sorozatot: egyes cikkek invenciózusabbak és lendületesebbek, mások konvencionálisabbak. Fölmerül tehát a kérdés, egy szerző írta-e mind a hét cikket, vagy a névtelenség valójában a szerkesztőség több tagját fedi? Mivel a leginvenciózusabb cikk a negyedik (s ez utal leginkább Kosztolányira), ám a sorozat címét mindenképpen az első rész írója ötölte ki, s ez a cím — mint majd bizonyítani próbálom — nagyon is Kosztolányi észjárására vall, a következtetés csakis az lehet: végig egy szerző írásáról van szó. A színvonalbeli egyenetlenség oka nem abban keresendő, hogy két vagy több szerző írta a sorozatot. De miért állítom, hogy a főcím Kosztolányi észjárására vall? Két okból. Az egyik: az irodalomnak ez a fontossága és ugyanakkor üyen kettéválasztása neki szívügye volt, neki volt fontos, hogy ez a distinkció az irodalomban is érvényesüljön. (A zsidók és a nem zsidók megkülönböztetése önmagában csak egy szokványos antiszemita gesztus: minden antiszemita él vele.) A zsidóellenes érzületű Kosztolányi számára azonban ez az összefüggés éppen az irodalomban volt a legfontosabb. S tudjuk, a már azonosított Tehetség és fürgeség című vezércikke (Új Nemzedék, 1920. szept. 22.) éppen erre a mi és az ők közötti distinkcióra épül, s — nagyon jellemzően — e megkülönböztetésben a „mi" csoport képviseli a magasrendű kultúrát, s „ők" az „alacsonyrendűség"-re valló „civilizációt". A Tehetség és fürgeség alapirányultsága és a cikksorozat címe tehát teljesen összhangban van. Sőt a cikksorozat voltaképpen a Tehetség és fürgeség irodalmi konkretizációja és „adatolása". (Ezt a két írás időrendi közelsége még inkább megerősíti: a Tehetség és fürgeség szeptember 22-én jelent meg, A magyar irodalom és az ő irodalmuk pedig szeptember 25-én indult.) Föltűnő, hogy a cikksorozat — irodalom ürügyén — jórészt a színházról szól, az irodalmat (mármint az „ő" irodalmukat) csaknem kizárólagosan a kommersz színjáték különböző formái képviselik. Ennek alighanem három oka volt. Az egyik: az anyagi előnyök és hátrányok itt jobban és egyértelműbben tettenérhetők, mint, mondjuk, a lírai költészet vonatkozásában, s a cél itt az „ő" irodalmuk előnyösebb, sőt privilegizált helyzetének bemutatása. A másik: a kommersz színműirodalom, mint „üzletes" vállalkozás, eleve alacsonyabbrendűként volt bemutatható, mint a „magas" irodalom. Itt tehát, alkalmazott formában, ismét a kultúra/civilizáció megkülönböztetés volt érvényesíthető (ahogy a Tehetség és fürgeségben is). A harmadik: Kosztolányi, mint gyakorló színikritikus s egyben Harmos Ilona férje e területen otthonosan mozgott, újságíróként szerzett ismeretei és színésznő felesége familiáris elbeszélései révén a nem-publikus, intern ügyekről is tájékozott volt. A