A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

egymással az értesüléseket. De ezek már egészen másfajta hírek voltak. Leggyakrabban arról szóltak, hogy kinek-kinek a családi, rokoni, baráti vagy ismerősi környezetéből kit, miért és müyen körülmények között „vitt el" a hatalom képviseletében a pufajkás gárda vagy a politikai rendőrség, amely utóbbi kizárólag az AVH átmentett kádereiből alakult. Akkor még nem ismertem azokat az elhárítási módszereket, amelyeket a forradalomban résztvevők felderítésére, felkutatására igénybe vettek, de hallottunk olyan esetről, esetekről, amelyek során fényképek alapján jutottak el egy-egy személyhez, vették őrizetbe, ítéltették el vagy éppenséggel ítélet nélkül tartottak fogva. Valamikor 1957 tavaszán összetalálkoztam egy labdarugó mérkőzésen egy fiúval, aki valamelyik szegedi technikumba járt. Ha jól emlékszem ő a Kinizsi-ben volt ifjúsági korú játékos, én pedig a Szegedi Haladás — majd SZEAC — ifjúsági csapatában kergettem a labdát. Nos ez a fiú is közöttünk volt a Tisza-hídon amikor a csülagot a folyóba dobtuk. Mondja nekem a találkozásunk során, hogy civü ruhás politikai nyomozók jártak az iskolájukban és fényképeket mutogattak szünetekben a tanulóknak. Azt kérdezgették, hogy az „eüenforradalmi" események során készült fényképeken felismernek-e valakit. A történet lényege, hogy a fényképek között volt az is, ami rólunk készült a Tisza-hídon. Miként a tettestársam — akkor nyilván a hatalom így tekintett ránk még ha ismeretlenül is — elmondta, hogy szerencsénkre a felvételeken hátulról vagyunk csak láthatók, de ennek eUenére nagyon fél. Úgy tekinti az eseményeket, hogy keresnek bennünket. Elárulta, hogy foglalkozik a külföldre szökés gondolatával, bár akkoriban már elég körülményes volt ennek a végrehajtása. Nem tudom, hogy ezzel a fiúval mi történhetett később, soha nem találkoztam vele többé, a nevét talán már akkor sem tudtam. Ez a beszélgetés az „üldözöttség" érzésének a kialakulása, komoly fordulatot jelentett az életemben. Ekkor kezdtem el tanulni a konsprirációt, a titoktartást. A saját titkaimnak a saját érdekemben való megőrzését. Alig múltam 17 éves és keresett a politikai rendőrség. Talán még a Takaréktár utca aszfaltján sem féltem úgy, mint akkor 1957. tavaszán. Ott az aszfalton nem volt idő megijedni, olyan gyorsan játszódtak az események. Most — akkor 1957-ben — viszont volt idő gondolkodni, tépelődni. Felrémlettek bennem azok, amiket a „kékítőgyár"-ról mindig meséltek. A gyermekkori-kamaszkori verekedésekből, rangsorvitákból rendre nem én kerültem ki vesztesen. Most pedig müyen fordulatot vett az élet. Nekem keU félni attól, hogy olyan helyzetben vernek meg — de nagyon — amikor még esélyem, lehetőségem sem lesz a védekezésre. Teljesen zavarodott és tanácstalan voltam. Ha az iskolába idegen felnőttet láttam, azonnal arra gondoltam, hogy veszi elő a fényképeket, itt is érdeklődnek, valaki felismer és beárul, de elég ha meggondolatlanul elszólja magát, aztán már visznek is el. A háború végétől kezdődően a családunkban túl sok — egy is sok! — meghurcoltatás volt ahhoz, hogy azok emléke, hangulata hajlamossá tegyen engem is a félelem-érzet fokozott jelentkezésére. A legrosszabb az volt, hogy a gondjaimat senkivel nem oszthattam meg. A családban semmit nem tudtak az 1956-os cselekményeimről. Még az osztálytársamnak sem mertem beszélni arról, hogy kutatnak utánunk. Féltem, hogy elszólja magát otthon, vagy bárhol és mindketten lebukhatunk.