A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

Az idő múlásával, az iskolai elfoglaltságok fokozódásával, az aktív sporttevékenységgel, a nyári szünidőkben végzett nehéz fizikai munkákkal a figyelmünk elterelődött, már-már egyre ritkábban jutottak eszünkbe-eszembe az októberi forradalmi napok. Lekötötték figyelmünket a mindennapok aktualitásai. A Tisza-hídon történt fényképezés lassan-lassan a feledés homályába merült. A sors azonban úgy tűnik azt akarta, hogy mégiscsak meglássam egyszer azokat a fényképeket. 1957. őszén — már negyedikes gimnazisták voltunk — Szegeden a Horváth Mihály utcában, remélem a nevére jól emlékszem, az Építőipari Technikum volt a sarkán, volt egy kiáüítás egy ottani bemutató teremben. A Kádár-rezsim akkorára már régen ellenforradalminak minősítette az 1956-os októberi forradalmi eseményeket. A kiáüítás témája is az „eUenforradalom" volt és egy rész külön a szegedi eseményekkel foglalkozott. A hatalom által támogatott kiáüítás rendezőknek igencsak jelentős dokumentum és fotóanyag áüt a rendelkezésükre. Túl voltunk már úgy emlékszem a propaganda célokat szolgáló Fehér Könyv-ek megjelentetésén. A kiállítás megtekintésére ki voltak vezényelve a szegedi középfokú oktatási intézmények tanulói is. Ennek megfelelően a mi osztályunk is elvonult megnézni a kiállítást. BaUagtunk végig a tablók, vitrinek előtt. A vége felé jártunk már a bemutatott anyagnak, amikor egy fénykép előtt földbegyökerezett a lábam. Alig tudtam leplezni a meglepetésemet, megdöbbenésemet. Mi voltunk a fényképen, hátulról látszottunk, amint a Tisza-híd korlátján egyensúlyozzuk a nagy csillagot. Szerencsére a kiáüítás nem nagyon kötötte le szemlélődő-bámészkodó osztálytársak figyelmét, kötelességszerűen végigvonultunk a kijelölt útvonalon, termeken, így aztán a hátulról készült képeken ez alkalommal sem ismert fel bennünket senki. Azt hiszem ez volt az a pülanat, amikor elhatároztam, hogy a tanulmányaim befejeztével azonnal el fogok jönni Szegedről. Az érettségi után néhány héttel ez meg is történt. Ekkor 1958-at írtunk és én nagyon messzire kerültem. Még javában tartott a megtorlás a forradalmi részvételek miatt.* Több mint három évtized telt el a leírt események óta. Annak ellenére, hogy elkerültem Szegedről, mindvégig és ma is szegedinek érzem magam. Az egykori nagy-nagy rokonságból már alig él valaki. Ha időnként a Napfény városába megyek, akkor úgy mondom és úgy is érzem, hogy „haza megyek". A volt diáktársak, egykori barátok szétszóródtak szerte a vüágban. Órákon, napokon át sétálhatok a városban és egyetlen ismerőssel sem találkozom. Bár az is lehet, hogy elmegyünk az utcán egymás meüett és nem ismerünk egymásra. Bizony a város egyes részeire sem ismerek rá. Az elmúlt évtizedekben igen sokat változott, azt is mondhatnám, hogy átformálódott Szeged. Arra a kérdésre nem tudok választ adni, hogy ez a változás előnyére vagy hátrányára szolgál-e? Talán akik az elmúlt évtizedeket ottani lakosként élték meg, erre a kérdésre hitelt érdemlőbb választ képesek adni. A hosszú távoUét eUenére a leírt fiatalkori élmények és szorongások kitörölhetetlenül élnek az emlékezetemben. Ha a régi hídon járok mindig odapülantok arra a helyre, ahonnan a csülagot a folyóba löktük. A hídról a víztükörre nézve felvülan bennem a gondolat, hogy vajon ennyi év után maradt-e még valami a vasmonst* A kiállítás részletes ismertetését lásd az írás végén.