A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

Az áldozatot kísérő felvonulásunk a Dugonics térnél ért véget. Ott találkoztunk össze a Pataky Szilveszter tanár úrral, aki „kiemelt" bennünket a sorból és aggódva bekísért mindkettőnket az iskolába. A Hősök Kapuja felé ballagván beszélgettünk. Talán akkor éreztünk először bizonytalanságot, elkeseredettséget az osztályfőnökünk hangulatán, Bizonyára ez nem is volt alaptalan, hiszen úgy gondolom ez volt talán a legkeményebb nap a forradalom szegedi történetében. Az eseményekben résztvevő fiatalokban, diákokban — de természetesen elsősorban magamról és jó barátomról szólhatok — azt hiszem ezen a napon nagyon sok minden megváltozott. Ha a katonára azt mondják nagyon találóan, hogy az első csata során esik át a tűzkeresztségen, akkor nekünk a tűzkeresztség helye a szegedi Takaréktár utcában volt. Nagyon egyoldalú volt azonban ez a tűzkeresztség. Ugyanis a felénk irányított fegyverekre, megfelelő választ adni nem voltunk képesek. A szemléletbeli változás első megnyUvánulási jele az volt, hogy ettől a naptól kezdődően egyre többet foglalkoztunk a fegyverszerzés gondolatával. Ez persze csak a kettőnk titka volt, sem otthon, sem az iskolában nem beszéltünk a szándékunkról. Úgy véltük, hogy ha még egyszer olyan helyzetbe kerülünk, mint az emlékezetes napon a Takaréktár utcában, akkor nem szabad az aszfalton fekve, kúszva valamüyen fedezéket keresve várnunk a sorsunk beteljesedését, hanem legalább önmagunk megvédésére, vagy annak minimum a megkísérlésére alkalmassá keU tennünk magunkat. Napokon át beszélgettünk erről a barátommal, törtük a fejünket, hogy az ügy érdekében mit is csináljunk. Közben Szegeden viszonylag csendben teltek a forradalom napjai. A fővárosból azonban egyre keményebb fegyveres összecsapásokról is hírek érkeztek. Úgy hiszem, sokan emlékeznek még a Szegeden átvonuló szovjet páncélosok és egyéb harci járművek sokaságára. Bizonyára eldöntött tény volt már akkorára, hogy néhány nap múlva mire készülnek. Apám hadifogsági szomorú élményei, a megszáüó csapatok által történt kifosztásunk, szerény javaink barbár tönkretétele és az általuk hatalomra segített, majd hatalmon tartott kommunista kreatúra kegyetlenkedései arra késztettek, hogy ne szeressem akkor sem és később sem a szovjet hadsereget. Együtt döntöttünk a barátommal arról, hogy jelentkezünk nemzetőrnek. Elmentünk hát a Nemzetőrség szegedi parancsnokságára. Ez a Kálvária/Tolbuchin sugárúton volt, kifelé haladván a jobb oldalon, a Nagykörúttól úgy hiszem az első sarkon. Amikor odaérkeztünk elég nagy sürgés-forgás volt. Nem nagyon ért rá senki velünk foglalkozni. Fegyveresek jöttek, mentek. Teherautókon fegyveres csoportok érkeztek és távoztak. Nézelődtünk, bámészkodtunk a folyosón. Végre sikerült találnunk valami parancsnok féle férfit. Mondtuk neki, hogy mi járatban vagyunk. Rögvest megkérdezte, hogy hány évesek vagyunk. Lódítottunk egy kicsit — mint később kiderült nem eleget — és közöltük, hogy tizenhét évesek vagyunk. Ettől a füllentett életkortól akkor már alig több mint két hónap választott el csak bennünket. Ha még egy évet ráteszünk, akkor biztosan azonnal felvettek volna minket. így viszont a következő kérdés az volt, hogy mi a foglalkozásunk. „Tanulók vagyunk gimnáziumban" volt a válaszunk. Na akkor hozzunk az iskolától a „felvételhez írásbeli javaslatot, ha azt megszerezzük, semmi akadálya a felvételünknek" —