A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

szólt az eligazítás. Máig sem tudom, hogy ez az iskolai javaslathoz való ragaszkodás milyen szándékon alapult. Akkor arra gondoltunk, hogy a fiatalságunkra való tekintettel „le akart rázni" bennünket az a parancsnok-féle nemzetőr. Minden esetre a tanácsát megfogadtuk és bár kissé bizonytalanul és kedvünket szegve elindultunk az iskola felé. Egész úton arra gondoltunk, hogy a tervünk valószínűleg kudarcba fiüladt. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy az iskolánk írásbeli javaslatot adjon. A kora-délutáni órákban érkeztünk a Ságvári Gimnázium épületéhez. Az iskola kihalt volt. A délelőtt bent időző tanulók már hazamentek ebédelni. A tanári kar nagy része is távol volt az iskolától. Az első emeletre mentünk és bekopogtunk az igazgatói irodába. Egy fiatal tanár jött ki és ott a folyosón elmondtuk azt, hogy mi járatban vagyunk. Szokatlan kérésünkre felhúzta a szemöldökét, lát hatóan zavarba jött és megkérdezte: „jól meggondoltátok ezt cimboráim?" Ki tudja honnan vett bátorsággal azt válaszoltuk, hogy „igen, jól meggondoltuk és a szándékunk megmásíthatatlan". Ezt követően sűrű fejcsóválások közepette a fiatal tanár eltűnt az irodaajtó mögött. Az irodában gondolom másokkal is megvitatta az előáüt, az iskola életében szokatlan helyzetet. Viszonylag hosszú ideig, talán több mint egy félórán át várakoztunk az ajtó előtt. Amikor újra megjelent a fiatal tanár, a kezében egy papírlapot szorongatott. Géppel írt, aláírt, lepecsételt javaslat volt, amelyben a Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium két — név szerint megnevezett — tanulóját alkalmasnak ítéü a nemzetőri feladatok ellátására és azt javasolja. A hosszú várakozás után mindenre számítottunk, csak erre nem. A meglepetéstől talán még meg sem köszöntük a kérésünk teljesítését, csupán arra emlékszem, hogy a nálunk talán hat-hét évvel idősebb tanárunk aggódva kérte, hogy nagyon-nagyon vigyázzunk magunkra. Ez az eset ha az emlékezetem nem csal egy pénteki napon történt. Akkor úgy döntöttünk, hogy hétfőn reggel az első dolgunk lesz jelentkezni a Nemzetőrség parancsnokságán. Gondolom említeni is felesleges, hogy a családjaink nem tudtak a nagy elhatározásunkról. A szombati nap a találgatások jegyében telt el. Vajon milyen fegyvert fogunk kapni? Ha választhattunk volna, a géppisztoly meUett döntünk. A Nemzetőr Parancsnokságon jártunkkor láttunk több embernél golyószórót. Attól a súlya — akkor még csak gyanított súlya — miatt idegenkedtünk. Úgy gondoltuk, hogy pórul jár akinek azt keU cipelnie. Félve gondoltunk arra, hogy a szüleinknek mit fogunk mondani ha a felvétel és a fegyverrel való ellátás és kioktatás után netán azonnal elvisznek bennünket valahova vidékre. Mi lesz ha ebben az esetben még értesítést sem tudunk hazaküldeni. Visszatérően csak a Nemzetőrség körül forogtak a gondolataink. Ez természetes is, hiszen ha létrejött volna a „bevonulásunk", akkor a fegyveres szolgálatunkat több mint három évvel korábban kezdtük volna meg, mint sok-sok kortársunk tette a katonaidejének a megkezdése által. Akkoriban húsz éves korban vonultak be a fiatal emberek katonának. Az előzőekben használt feltételes mód már előre vetíti, hogy a tervek valóra válásának az útjába valami akadály gördült. Valójában csak terveztük, előkészítettük a nemzetőrré válást, de soha nem lettünk azok. Közbejött ugyanis azon az emlékezetes hétvégén 1956. november 4-e. Az a nap következett el, amelyik megváltoztatta a körülményeket és a mi életünket is. Ezen a napon és az akkor