A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

kommunista igazolóbizottsági feddése került terítékre, hol éppen a keresztapa Andrássy út 60-ba történt elhurcolásáról haüottunk. Máskor a nagybátyáink egymás utáni „B"-listázása volt a téma, amit esetleg egy igen közeli rokon Csülag Börtönben való éppen akkori raboskodása követett. De sorolhatnám tovább a megpróbáltatásokat, amelyek a családok igen nagy számát rendre érintették. Azokban az években is a külvüági hatások is befolyással voltak — kinél ilyen, kinél olyan előjeUel — a diákság, a fiatalság hangulatára, beáüítottságára. Abban a korban kerültünk az iskolába, amikor még volt hitoktatás és cserkész mozgalom. Nemsokára ezek megszűntek és országszerte, de főleg a dél-vidéken — így Szegeden is — kezdetét vette a jugoszláveüenes hisztéria. Nagyon jól emlékszem a szegedi alsóvárosi állomás — akkoriban úgy hívtak, hogy Nagy Állomás — várótermének a falán lógó plakátokra, amelyek Titó-t a „láncos kutyát" ábrázolták különböző pozitúrákban. Ma is él emlékezetemben az a május 1-jei felvonulás, amikor a Kossuth Lajos sugárúton a tömegben araszolt előre egy teherautó, a platóján feláüított akasztófán egy emberi alakot — valamiféle kitömött bábut — lóbált a szél, a ruházatán TITO felirattal. Csak egészen bizalmas körben merték az emberek megtárgyalni azt az esetet, amikor a Stefánia parkban az akkori kommunista pártházzal szemben álló, éjjel is kivüágított Lenin-Sztálin szobor egyikének vagy mindkettőnek a nyakában valaki egy éjjel csajkát akasztott ürülék tartalommal. A szegedi emberek körében ha ebben az időben szóba került a Tisza SzáUó vagy az akkoriban épült öthalmi laktanya, mindkettőt csak mint „kékítőgyár"-at említették. Ennek a magyarázata az volt, hogy ha ezekre a helyekre bárkit bevittek — de legfőképpen vonatkozott ez a „Tiszára" — akkor az onnan általában kékre verve jött ki. Mindkét hely az ÁVH tanyája volt azokban az években. A középiskolai tanulmányaimat 1954-ben kezdtem meg a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban. A következő tanévben — 1955-ben alakult meg a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium négy első osztállyal. Ekkor a Tömörkényi István (leány) Gimnáziumból kettő, a Radnóti Miklós (fiú) Gimnáziumból egy másik évfolyamot kezdő osztályt áthelyeztek az új gimnáziumba. Ez az utóbbi volt a mi osztályunk. így lett a tegnapi legkisebbekből, a nemrégen még elsősökből egy csapásra a „legfelső" osztály, még ha mindjárt csak másodikosok voltunk csak. így lettünk azután három éven keresztül mi a legnagyobbak, a legfelsőbb osztály ennek az áüapotnak az összes előnyével és hátrányával egyaránt. Mi lettünk végül 1958-ban az iskola első érettségiző osztálya. Öreg érettségi tablónk talán még ott lóg az iskola valamelyik folyosójának a falán. A tanulmányaink megkezdése és az érettségi között azonban még igen sok minden történt, elsősorban természetesen az 1956-os forradalom. A maival össze sem hasonlíthatóak voltak az 1956 előtti diákévek. Akkoriban a középiskolásoknak szinte kötelező volt a DISZ tagjának lenni. Egyetemi vagy főiskolai továbbtanulás csak a DISZ titkár támogató véleményével volt elérhető. Egy gimnáziumban pedig már akkor is mindenki azt tűzte ki célul, hogy tovább tanul. A közös DISZ rendezvényekről persze mindenki igyekezett menekülni, ki így, ki úgy. Legfőképpen a sportban tudtuk megjelölni a kibúvó okot. A sport abban az időben nagyon favorizált volt. Ne feledjük, alig hagytuk még magunk mögött a MHK — Munkára Harcra Kész — mozgalom időszakát.