A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

A nagy tudású, tapasztalt tanárok elnyomatásban, mellőzöttségben éltek, esetleg dolgoztak. Akkorára már az egyházi iskolák legnagyobb részét felszámolta a diktatórikus hatalom. Egy-egy „káder-gyerek" alaposan meg tudta keseríteni a politikailag alig-alig megtűrt tanáraink egyikének-másikának az életét. A második osztályban nekünk is volt egy üyen osztálytársunk. Ha az emlékezetem nem csal az apja az ÁVH-nál szolgált valamilyen tiszti rendfokozatban. Ez a fiú nem volt valami nagyképességű és ez a tulajdonsága párosult a lustasággal és az alattomossággal. A sunyisága mögül szorult helyzetben előbújt az agresszivitása. Ilyen szorult helyzet volt, ha a magatartásbeli problémák, vagy az elegendőnek egyáltalán nem tekinthető tanulmányi eredmények miatt a személye vagy a cselekménye kritika tárgyává vált. Az osztályfőnökünk, aki talán egyedül a tanáraink közül nem respektálta a „félelmetes" családi hátteret, valahonnan megtudta, hogy ez az osztálytársunk kémnek készül, nyilvánvalóan a szülői példát követve, vagy otthoni indíttatásra. Egy osztályfőnöki órán, amikor megvitatásra került ennek az önjelölt-kémjelöltnek valamilyen újabb fegyelem sértése, az osztályfőnök Pataky Szüveszter — a későbbiekben említésre kerülő Ruhli tanár úr utódja — alaposan rápirított. „Édes fiam" — mondta — „ha te kém akarsz lenni, akkor nagyon — nagyon sokat keü tanulnod. Az igazi kémek ugyanis művelt és sokoldalú emberek, aminek egyelőre még a nyomait sem látom nálad". Mondanom sem keU, hogy az ilyen és hasonló szavak és gondolatok nagyon imponáltak akkoriban nekünk. A történethez tartozik, hogy a szóban forgó osztálytársunk alig egy évet töltött el közöttünk, rövidesen az iskolát elhagyni kényszerült, na nem azért, mert Pataky tanár úr netán diszkridálta volna, hanem különböző fegyelmi ügyek halmozódása okából. Évekkel később láttam ezt a notórius keüemetlenkedőt, de akkor egyáltalán nem úgy festett, mint akit áthat a titokzatosság misztikuma. Máig emlékezetemben él egy eset, ami a második osztályos korunkban történt. Akkor még a Ruhli tanár úr volt az osztályfőnökünk. Lenyűgöző egyéniségű, igen szigorúan igazságos pedagógus volt, messze kvalifikáltabb volt, mint amit egy középiskolai követelményszint igényelt. Talán 1955 év őszén, esetleg 1956 kora tavaszán egy vándorkiáüítás járta Magyarországot és a NAGY SZOVJETUNIÓ (hol van az már?) atomenergetikai eredményeit propagálta. Akkoriban Szegeden a Tiszta Lajos/Lenin körúton közel az Anna-kúthoz, talán a városi fürdő előtt volt egy vülamos kitérő vágány. Ide állítottak két átalakított kocsit — talán vülamos kocsit — amelyekben helyet kapott a kiáüítás. Bizonyára azért, hogy valaki meg is nézze a „nagyszerű eredményeket" propagáló dokumentumokat (amely eredmények a végkifejletben elvezettek a csernobili katasztrófához!) szinte valamennyi szegedi középiskola megannyi osztályát elvitték oda és végigvonultatták a két kocsin. A mi osztályunk is egy délelőtt sorra került és valamelyik tanárunk — de biztos, hogy nem az osztályfőnökünk — vezetésével elmentünk megnézni a képeket, grafikonokat, maketteket. Valamiféle prospektusokat vagy propaganda anyagokat is osztogattak. Az egyik osztálytársunk éretlenül- felelőtlenül megjegyezte, hogy „inkább valami jó ponyvát osztogatnának, azt szívesebben olvasná". Ez a megjegyzés ahhoz elég hangos volt, hogy az egyik kiállítás-kísérő meghallja. A.zt tudták, hogy melyik iskola, melyik osztálya vagyunk. Haladéktalanul ment is a jelzés az ületékeseknek, a főhatóságnak, a pártbizottságnak és még ki tudja kinek. Az eset következménye az lett, hogy az osztályfőnökünket Ruhli tanár urat