A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BALÁZS György: Dánia és Norvégia meghódítása a különböző hírforrások alapján a magyar sajtó tükrében, különös tekintettel Csongrád Megyére (1940. április 9–június 9.)

Chamberlain kijelentette, hogy a norvégiai hadjáratnak eddig csak egyetlen szakasza fejeződött be, melyről azt lehet állítani, hogy ha a szövetségesek nem érték el céljukat, a németek sem érték el a magukét, mert az ő veszteségük nagyobb. Az angol miniszterelnök eme kijelentése hallatára — írta a sajtó — hitelt kell adnunk a hírnek, amely szerint Churchül és az angol admiralitás a norvégiai hadjárat kezdetén lezajlott tengeri csaták sikerein felbuzdulva ki akarta használni a szövetségesek tengeri fölényét, és a narviki fjordba való behatolás után a trondheimi fjordban is be akart nyomulni, hogy a Közép-Norvégiában harcoló szövetséges seregeknek nyomatékos támogatást nyújtson a tenger felől. Ez a hír azt áUítja, hogy Churchülnak és az admiralitásnak ezt a tervét Chamberlain hiúsította meg azzal az érveléssel, hogy a szűk fjordba való behatolás esetén brit hadihajók is elsüllyedhetnek. Az angol miniszterelnök előbb idézett kifejezése arra enged következtetni, hogy ez a hír igaz — hangoztatta a magyar sajtó —, márpedig ebben az esetben az ún. tipikus angol gondolkodást, a brit flotta hagyományait nem Chamberlain, hanem Churchül képviselte. Úgy látszik azonban Hitlernek igaza volt — hangzott az eszmefuttatás —, amikor a dél-norvégiai expedíciót kitervelte. Nyugaton ugyan csodálkoztak azon, hogyan váUalkozhat erre Hitler, amikor tudnia keUett, hogy a tengeren a szövetségesek fölénye kétségtelen. Hitler a jelek szerint arra számított, hogy Angliában nemcsak vállalkozó szellemű politikusok vannak, hanem szerfölött óvatosak is, és nyüván biztos volt abban — emelte ki a Magyar Nemzet —, hogy az óvatos felfogás fog felülkerekedni. Ezt a számítást Chamberlain úgy látszik igazolta. Ezzel azonban a dolog angol szempontból sem látszott lezártnak. Az angol miniszterek ugyanis a norvégiai partraszállás idején érezhették, hogy a háborúnak ezt a szakaszát is igen fontosnak tartják. Es az angol közvéleményt aligha fogja kielégíteni, hogy Chamberlain olyan egyszerűen áüítja fel a mérleget, hogy az egész váüalkozást veszteségekkel jellemzi, szemben Churchülal, aki nem azzal számolt, hogy akció közben hány ütést kapnak, hanem csak az eredmény lebegett a szeme előtt. Éppen ezért nagyon is hihetőnek tűnnek azok a hírek — jegyezte meg a magyar sajtó —, amelyek úgy tudják, hogy Chamberlain áüása megrendült és utódául Churchült vagy Halifaxot szemelték ki. Ez ügyben a francia sajtó is megszólalt, a félhivatalos Tempsnak az volt a véleménye, hogy a nagykorú népeknek őszintén be keü vallaniuk az elszenvedett kudarcot. Egyébként úgy látszik — írta a francia lap —, hogy a közép-norvégiai balsiker politikai konzekvenciáinak levonását a francia közvélemény is követelni fogja, hiszen a francia közönség éppen ezért buktatta meg Daladiert és állította a kormány élére Reynaud-t, a vaskezűt, hogy ne csak az egész háborút, hanem annak minden részletét a lehető legnagyobb elszántsággal folytassák. Az amerikai sajtó akként vélekedett, igaz, hogy a szövetségesek visszavonulása Közép-Norvégiából súlyos veszteség, ennek ellenére azon a véleményen volt, hogy Anglia helytelenül cselekedett volna, ha nagyobb seregeket küld a norvég harctérre, mert ezzel kedvező alkalmat adott volna a németeknek arra, hogy másutt kezdjenek hirtelen támadást.

119 Az elhangzott tudósításokból először is tisztaképet kapunk arról, hogy az angol közvéleményt irritálta Chamberlainnak a nor-