A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

Helyzete-pozíciója és álláspontja között kétségkívül súlyos és aligha föl­oldható ellentmondás feszült. A kritikát ugyanis egy olyan ember fogalmazta meg, aki — ha speciális, svájci klímában élve is — mégiscsak a hivatalos magyar po­litika egyik képviselője volt. Úgy gondolom, ez az ellentmondás hozta létre azt a sajátos feszültséget, amely — túl Tóth Béla alkati diszpozícióin — sajátos, felemás helyzetű, őt külső sikerei ellenére végső soron elégedetlen emberré tette. Sajátos helyzetének, klisékbe nehezen beszorítható beállítódásának érdekes dokumentuma az a levél, amelyet az ún. Tompa utcai eset után, 1937. október 10-én Ságvári Endre érdekében írt. O, a magyar kormány hivatalos genfi dele­gátusa, önmagát meg nem tagadva, a szociáldemokrata párt vezetésénél interve­niált a „bolsi"-gyanúba keveredett fiatal Ságvári védelmében. Levelének két passzusát idézni is érdemes. Az egyik: „A fiú sorsát — írja —, ha viselkedéséért a párt nem tagadja meg, önmagában nem tartom tragikusnak. A polgári társada­lommal való közösséget elvben és érzésben már előbb sem vállalta s ha ez a társa­dalom most elítéli, legföljebb szorosabban oda lesz kötve ahhoz a világnézethez, melyet maga választott. A lényeg az, hogy az a szűkebb közösség, melyhez csatla­kozott, ne hagyja őt erkölcsileg és anyagilag elveszni." A másik passzus, amelyet ér­demes idéznünk, Ságvári jellemzése: „Én azt hiszem, ha fel lehet neki róni va­lamit, az legfeljebb az, hogy fiatal és tapasztalatlan, és ami ebből folyik: büszke, meg nem alkuvó, meggyőződéséért kiálló, türelmetlen, kritikájában kíméletlen és egyoldalú s a következmények levonásában annyira egyenes, hogy képes fejjel menni a falnak. Ettől eltekintve azonban nagyon érett gondolkodású fiú, akiben rengeteg érték van: okos, meggyőződéses, művelt és lelkes fiatalember, amilyenből még sokat kívánok a magyar szocialista pártnak. " S e levélnek, amely az önmagát megfegyelmező lázadó megnyilatkozása, zárása is figyelemreméltó: a címzettől, Büchler Józseftől „Peyer és Mónus uraknak őszinte tisztelete" tolmácsolását kérte. Egyik, feleségéhez írott levelében, 1939. április 9-én pedig még nyíltabban je­lenik meg a világgal s önmagával való elégedetlensége. Mint kiderül, a külső világ dolgait — egyébként teljes joggal — meglehetősen sötéten látta: „ebben a barbár, erőszakos világban tényleg hol vegyem a kedvet a játékhoz? Ábrándokat szőni [...] lehet-e kedve az embernek, mikor attól kell tartani[al, hogy holnap fejére szakad a világ?" Am önmagával legalább ennyire elégedetlen volt. „Sokat dolgoztam, törtem magam s nagyobbrészt úgy éltem, mint egy szerzetes. Nem mondhatom, hogy hiába: fáradtságomat megfizette a sors. Ma mégis úgy állok itt, üres ke­zekkel, mint akit kifosztottak s ha van ereje hozzá, kezdhetné elölről az életet." Ki­fő sztottságának érzése az önmagával való mély, önmaga előtt letagadhatatlan elé­gedetlenség. Tisztában volt saját értékeivel, tudta, hogy pályájának talán a „tetején" áll, „s lehet, az út ezentúl már csak lefelé visz". De azt is tudta, önmagát nem sikerült igazán megalkotnia, életét értelmessé tennie: „Szeretnék elbújni va­lahol, új szemekkel, új lélekkel keresni meg önmagamat, mélyre szállni az éle­temben s felhozni belőle a gyémántot, ami szorít és kínoz s ami egyetlen értelme lenne annak, hogy vagyok." A külső sikerek, a másoktól irigyelt „karrier" ezt nem hozta meg neki, sőt bizonyos értelemben inkább eltávolította eredendő önma­gától. S ezért kénytelen bevallani, hogy: „És mégis, néha mikor már-már úgy érzem, hogy megszakadt valami bennem s hideg ujjával megérintett a Semmi,

Next

/
Oldalképek
Tartalom