A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

TÓTH István: Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján 1900-1948. A trianoni határokon belülre vetítve

hetséges telepítési területeket vázol fel. Kimutatásaiból kiderül, hogy a nagybirtokok, más szóval a latifundiumok csökkennek 1895 és 1935 között. Ugyanakkor a két időhatáron belül az Alföld területén, de leginkább Békés és Pest-Pilis-SoltKiskun vármegyék területén a 0-5 kat. hold nagyságú kisbirtokok jelentősen megnövekedtek valamint az 5-100 kat. hold birtoknagyságban is némi emelkedés történt. Mindez azt jelenti, hogy nem sikerült az elaprózódás útját állni, ami még nem jelenhette az egészséges földbirtok struktúra kialakulását. Tárgyilagosságra törekedve fogalmazza meg, hogy a magyar parasztsággal követték el a legnagyobb igazságtalanságot a háború előtt, mert nem kapott kellő segítséget a kormányzatoktól, hogy még a háború előtt elhódítsa a nemzetiségek elől a neki kijáró földbirtokokat. Folytatja, hogy a háború után a megmaradt gyér kisebbségekkel szemben (németek, szlovákok) még mindig hátrányban van a magyar parasztság. Rosszallóan állapítja meg, hogy míg más nemzetiségű magyar állampolgárok jómódú parasztfalvakban laknak, addig a latifundiumokkal körülvett, határnélküli, túlzsúfolt zsellérfalvak, mint szerencsétlen nyomortanyák egytől-egyig magyarok. A helyi földszükségletről írva említi meg, hogy a telepítésnek nagy hátrányára van, „A magyar paraszt (de valószínűleg így van ez más nemzeteknél is) nem szívesen költözik távoli vidékre, sőt ismerünk az Alföldön olyan helységeket, ahol a nagy földínség ellenére sincs meg a legcsekélyebb hajlandóság sem az eltelepülésre."

25 Már a 20. század tízes éveiben az Alföld nagy földterülettel bíró településeinek tanyás alakulataiból tervezik egészséges földbirtokok kialakítását azért, hogy azok kellő létszámmal, kellő földnagysággal a szociális és kulturális hálózat megszervezésével, kezdetben tanyaközpontokká szerveződjenek s majd önálló települések legyenek. Komolyabb számbavételük 1920 után kezdődik meg s 1930-ra már statisztikailag követhető a belterületek és külterületek anyanyelvi megoszlása is. Ekkor Magyarország összes szlovákjából 75.202 fő lakott belterületen. Tehát városokban ill. községekben. Ugyanekkor külterületen, vagyis tanyán, tanyaközpontokban 29.617 fő élt. A vidéket számolva (Budapest és a körülötte lévő 21 társközséget kivéve) az arányok nem változnak jelentősen. Ugyancsak 71,5% a belterületen lakó és 28,5% a külterületen lakó. így alakulnak Békés megyében s a két világháború között válnak önálló településé pl. Kondoros és Telekgerendás községek. Míg az első Szarvas szlovák lakosságát csökkenti, a másik Békéscsaba határából válik ki lakosságával együtt. 1926-ban Szarvas tanyavilágát „lecsapolva" alakul meg Csabacsüd, amely jó példája az új típusú kormányzati telepítéseknek. Hiszen hangsúlyosan szerepelt a nemzeti szempontok érvényesítése. A lakosság földért áhítozó, szlovákokból és magyarokból verbuválódott. Az adminisztráció szintén a nemzeti érdekek figyelembe vételével magyarokból lett összeválogatva.

26 Még az 1936-ban elfogadásra kerülő földbirtokparcellaminimum. Közgazdasági Szemle 1909. 809-826.O.; C

ZETTLER Jenő: Agrárpolitika. Bp. 1932. 78.0. 27-29.0. 25 KERÉK Mihály: Régi és új telepítések Magyarországon. In.: Közigazgatásunk nemzetközi kapcsolatai. A VI. közigazgatási továbbképző tanfolyam előadásai. Szerk.: MÁRTONFFY Károly. Bp. 1941. 643-654.0.; UŐ.: A magyar földkérdés. Bp. 1939. 333-337, 385-390. 457.0. 26 C

ZETTLER Jenő: Tanyai település tanyai központok. Bp. 1913. 14.o. 4-5.0.; LÁSZLÓ József: Szarvas-Csabacsüd. Falu 1926. 863-866.0.; THIRRING Lajos: A tanyák, puszták és egyéb külterületi lakott helyek népessége 1930-ban. MSSz. 1932/12. 1044-1062.o.