A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)
TAKÁCS József: Szeged új toronyórái és mestereik (1806-1883)
A toronyórakészítők munkája az alkalmazott szerszámok és technológia, valamint a felhasznált anyagok tekintetében a lakatos és kovács mesterekéhez állott közelebb. Ebben is lelheti magyarázatát egyrészt az a tény, hogy a toronyórák készítésére, (nagyobb) javítására nem minden órás - sőt azoknak csak egy igen szűk köre - vállalkozott; másrészt az is, hogy az 1820-as és 40-es években - amikor különösen élénk toronyóraépítés zajlott az országban - lakatosok is voltak a készítők között (sőt Szegeden kovács is!). A reformkori műhelyek szerszámkészlete viszonylag csekély értéket képviselt. A lakatos és kovács műhelyek szerszámainak értéke mintegy 130 - 150 Ft-ra rúgott. Az órásműhelyeké ennél kb. 25 -35 %-kal ért kevesebbet. 5 A toronyórások ez utóbbiaknál gazdagabb műhelybeli felszereléssel bírtak, melynek értéke az első csoportbeliekhez állott közelebb. A toronyórakészítés - különösen a megmunkálásra beszerzendő anyagok mennyiségét tekintve - a kisórásokénál tőkeigényesebb vállalkozás volt. A toronyórák készítése elvüeg a nagyórakészítők ületékességi körébe tartozott. Ennek ellenére a társas és vegyes céhek kiváltságleveleiben sehol sincs tilalmazva, hogy más szakmát űzők (pl. lakatosok) toronyórákkal nem foglalkozhatnak. A 18. századi céhprivüégiumokban is fellelhető, s az 1813 évi céhszabályozásban újra megfogalmazott tüalom csak arra vonatkozott, hogy a mesterek más mesterségek termékeit ne készítsék. Inkább maradjanak meg azok mellett, amik a régi szokás és divat szerint az ő mesterségükhöz tartoznak. 6 E kitétel nem vonta kétségbe a lakatosok jogosultságát, mert az órásmesterség a történelmi fejlődés során a lakatosságból vált ki, s még a 19. század első felében is több helységben - valószínűsíthetően - az osztatlan lakatosmesterséget gyakorolták. Sőt a toronyórákkal szerkezetüeg rokon pecsenyeforgató - az ún. „Brater" készítése kifejezetten lakatosmunkának minősült. Az órásmesterség - ideértve a toronyórakészítést is - döntően a városi jellegű településekhez kötődött. A közép- és dél-alföldi toronyórakészítés központjai a 18. században Szegedtől északra (pl. Kecskemét, Nagykőrös, Jászberény, Mezőtúr - nem zárva ki, még továbbiak létezését sem, amiket a későbbi kutatás hozhat a felszínre), a 19. században Szegedtől délre helyezkedtek el. A 19. század első feléből Óbecse, Újvidék, a második feléből Zombor és Pankota említhető. A rendelkezésre áüó adatok alapján - némi fenntartással - az állapítható meg, hogy a 18. század utolsó harmadától a 19. század derekáig az előbb említett helységekben levő műhelyeknek számos más, de jóval távolabbi - így budai, sőt felvidéki, iüetve dél-dunántúli - városban élő toronyórás mesterrel keUett osztozniuk a Szeged mintegy 60 km-es sugarú - általunk megvizsgált - körzetébe eső piaci területen. A 19. század első felében hazánkban az órásmesterséget - ideértve a toronyórakészítést is - kézműiparként gyakorolták, zömében céhes keretek között. A műhelyek 5 DÓKA Klára: A pest-budai iparosok szerszámkészlete a reformkorban. (Technikatörténeti Szemle. VI. 1971-1972. Budapest, 1973. 62-64. old.) 6 Az e tilalmat tartalmazó XXXIV. cikkely szerint kétes esetekben a helybeli elöljáróság, valamint a kormányszék volt jogosult döntést hozni. — KASSICS Ignácz: A' Magyar Országi Mester-Embereket, ezeknek Legényeit és Tanítványait, nem külömben a' Mester-Czéheket illető Kegyelmes Királyi Rendeléseknek Kivonatai. Bécsben, 1855. 120-121. old. 7 JOSEPH Wathner: Der vollständige Kenner der Eisenwaren und Ihrer Zeichen. Grätz, 1825. 57-58. old. XXVI. folio. - A háromféle Brater „Schlosser-Waren" címszó alatt szerepel!
