A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Lengyel András: A bibliofil Szalay József

másrészt beláthatatlan időig ösztönzője marad érzelmeknek s ezek nyomán cselekvéseknek, amelyek a magántulajdon biztosító tudata nélkül mint gyökértelen növény ugyan sohasem fakadnának, virágot nem hajtanának, gyümölcsöt nem teremnének" (Szalay, 1912. 9.). A „közgazdasági jelentőség" fölemlegetése azonban nem magyarázza „a könyv okozta gyönyörűség" Szalaytól is megtapasztalt élményét, amely a tulajdonlás lehetséges formái közül mégiscsak a könyv- és kéziratgyűjtést választatta vele. A gyűjtés legfőbb motivációját ő maga is máshol kereste: „A létfentartásában agyonhajszolt emberiség lelki üdülés céljából ösztönszerűleg is keresi a szépet. S mivel a természet nyújtotta gyönyörök sem nem elégségesek, sem pedig mindenkinek hozzá nem férhetők, rávetette magát olyan gyönyörűségek birtokba vételére, amelyeket a műalkotás nyújthat. így keletkezett az ihlet szülte termékek összegyűjtésének vágya. Mert csakis ily módon vált lehetségessé, hogy a jó ízlés, - ha csak néhány műdarab révén is - akár négy fal közé esztétikai élvezetet varázsolhasson magának" (Szalay, 1912. 9.). Ezt az élvezetet azonban, mint egy későbbi írásából egyértelműen kiderül, elsődlegesen a tulajdonlásra vezette vissza: „a tulajdon ősi ösztönéből folyóan már magában a puszta bírás is forrása az örömnek" (Szalay, 1924. 69.). Ám azonnal hozzátette: „Fokozódik ez [az öröm], ha tárgyáhozjelen esetben a könyvhöz olyan momentumok kapcsolódnak, amelyek alkalmasak a bírás élvezetének növelésére. Ilyen mozzanatok a könyv csekély példányszáma (elveszett, elkobzott művek, kis mennyiségű bibliofil példányok), létrejöttének régisége (inkunabulák), előző tulajdonosának kiválósága (Rákóczi, Petőfi stb. könyvei közül származók), kiállításának a megszokottnál különb volta (papiros, betű, illusztráció, kötés, exlibris stb.) s szerzőjével a szellemi apaságon túlmenő kapcsolata (az író kézjegye, ajánlása stb.). Nem akarok ezen örömokozók között fokozatot felállítani, azért csak egyszerűen konstatálom, hogy nekem évtizedek óta a legintenzívebb gyönyört azok a könyveim okozzák, amelyek szerzőjükkel kézírásuk révén vannak nexusban" (Szalay, 1924. 69-70.). Ez utóbbinak, amely Szalay számára kivált fontos volt, alfajait is megadja: „A kézírás értékességének körülbelül ezek a fokozatai: először az írónak vagy mint szerzőnek, vagy mint tulajdonosnak egyszerű szignálása, majd az író dedikációja, különösen, ha a megtisztelt maga is kiválóság s végül - ami már bizonyos mértékig a grangerizáláshoz tartozik - az író kézirata, legkivált, ha annak tartalma és a nyomtatott szöveg azonosak. Mindez a megállapítás - ha másodsorban is - a mű illusztrátorára is vonatkozik" (Szalay, 1924. 70.). Meggyőződése volt, hogy „a kézírás mint az író lelkének kisugárzása emeli a könyv becsét"; egy válfaja pedig, „amely az ugyanazonos írott és nyomtatott szövegnek a könyv keretében való frigyesülését jelenti" „valósággal a szellemi alkotás műhelyébe enged bepillantást" (Szalay, 1924. 70.). Szalayt, gyűjtői egyénisége kialakulását követően, mint gyűjteménye tanúsítja, leginkább ez a magasrendű, már-már professzionális szempont vezérelte. A „korfestő és intimus adatok" (Szalay, 1912.10.) megmentése, birtoklása és megőrzése jói érzékelhetően, nagyon erős motiválója volt. Gyűjteménye létrehozója, persze, végső soron a pénz volt; enélkül ő sem boldogult volna. Anyagi ráfordítás nélkül ilyen gazdag anyag nem hozható össze. Ez azonban, bár elengedhetetlen, de nem egyedüli föltétele volt sikeres gyűjtésének. A szakértelem, a szenvedélyből fakadó folyamatos aktivitás és a már megszerzett gyűjtői hírnév, mint tőke, úgy vélem, majdnem annyit nyomott a latban, mint a rendelkezésére álló pénz. Hogy tudatosan készült a gyűjtésre, nemcsak írásai árulják el, de az is jelzi, hogy pl. az 1940. évi aukció 2199. és 2200. tételei könyvkatalógusok voltak. Az előbbi tétel 460, az utóbbi 94