A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Lengyel András: A bibliofil Szalay József

sem. Ha ehhez hozzávesszük régebbi, esetlegességeiben is jelentős anyagát, valamint azt, hogy a gyűjtemény peremén, szintve rejtve és szegyeivé, igen jelentékeny modern magyar kortárs-gyűjtemény is fölhalmozódott nála, s ezek a könyvek időközben jórészt jelentősen fölértékelődtek, sőt ma már olykor „csemegének" számítanak, elismerésünk még nagyobb lehet. Nagy veszteség tehát, hogy ez a gyűjtemény nem maradt együtt, s még egyszer immár nem is hozható újra össze. Pedig az elvi lehetőség megvolt a gyűjtemény együtttartására. „Édesapám halálával - mondta fia Vér Györgynek - több mód kínálkozott a könyvtár értékesítésére; apám szellemében kívántunk cselekedni, amikor először megbolygatatlanul, egészében szerettük volna átmenteni elsősorban Szeged városa, vagy valamelyik közkönyvtár részére. Amikor ez a kísérlet nem végződött eredménnyel, választottuk a postatakarékpénztár szakszerű aukcióját. [...] Ha már nem maradhatott a könyvtár a maga egészében Szegeden, a város falai között, ahol apám annyit dolgozott, akkor ez a mód kínálkozott a legalkalmasabbnak" (Vér, 1939.). Hogy a város bizonyult-e szűkkeblűnek, avagy az örökösök voltak túl mohók, ne bolygassuk; a felelősség nyilván közös. Ami immár megfelebbezhetetlen: a gyűjtemény széthullott. S aligha lehet vigasz, hogy a kollekció bekerült a gyűjtés eleven folyamatába, egyes remek darabjai még ma is rendszeresen fölbukkannak aukciókon - hol nyilvántartva, hogy Szalay gyűjteményéből való a kalapács alá kerülő mű, hol rangrejtve, immár feledve az ősgyűjtőt. (Sok minden pedig, az eredeti gyűjteményből kiszakítva, közgyűjteménybe került, tudományos kutatás tárgya lett.) 7 Szalay József, írásai igazolják, nemcsak lelkes, de tudatos és fölkészült gyűjtő is volt. Ennek alapja, persze, ne tagadjuk, anyagi helyzetében keresendő. Viszonylag jó fizetéssel bírt, amelyet az apai örökségből származó „földbirtok" jövedelme még meg is tetézett. Beosztása és - utóbb - irodalomközéleti pozíciója pedig sok ajtót megnyitott előtte. Sok mindenhez „ingyen", baráti gesztusként hozzájutott. A gyűjtésnek kedvező indulási feltételekhez azonban kellett személyes elszánása, tudatos erőfeszítése is. Bár maga Szalay életélvező alkat volt, a bort pl. kimondottan kedvelte, korán fölismerte, hogy a vagyon dzsentriskedő elherdálásánál előnyösebb életvitel, ha olyan szenvedélynek hódol, amely az idő múlásával inkább növeli a befektetett pénz értékét, semmint csökkenti. Kedvelt, többször megírt fölismerése volt, hogy a magyar úri osztály több pénzt vert el kártyán, mint amennyit a kultúrára áldozott. „Az Árpádházi királyok alatt egy falut adtak egy írott bibliáért; néhány évvel ezelőtt [ti. 1912 előtt] a londoni árverésen negyedmillió koronát fizettek az első nyomtatványok egyikéért, a híres 42 soros bibliáért. (Fájdalom, nálunk a 32 levelű még többet is elvitt már.)" (Szalay, 1912. 16.) A szójáték világos; a „32 levelű" biblia, amelyre Szalay utal, a kártya. Szalay, nem tudni, hogy pusztán gyűjtést népszerűsítő „ideológiaként", vagy gyűjtését valóságosan is befolyásoló személyes szempontként rendre utalt „a tulajdon ősi ösztönére", a „bírvágyra" (Szalay, 1924. 69.), mint gyűjtést motiváló tényezőre. Már 1912-ben leplezetlenül kimondta: „A műgyűjtők tevékenysége a magántulajdon gondolatából fakad. Habár a szocialisták a magántulajdont hevesen és a jelek szerint fokozódó eredménnyel támadják, mégis jó sokáig lesz az egyrészt társadalmi és jogi berendezkedésünk alapja, 93