A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Kisebb közlemények - Apró Ferenc: Tömörkény két dedikációja

Vágó 1901. október 19-én érkezett városunkba, hogy a Jászapátiban megkezdett, és ide küldött nagyméretű Árvízképet (Szeged nem volt, hanem lesz) befejezze. 1902. március 12-től már a szegediek is megtekinthették a festményt, végül május l-jén befejezte, és 11 -én átadta a Városnak. 1903 elején még két szűk hónapig dolgozott rajta. (PÉTER LÁSZLÓ: AzArvízkép. = Szegedi örökség. Bp. 1983. 55-69.) Vágó és Tömörkény hamar összemelegedett. A bohémtársaság estéiről az 1902. május elején Szegedre jött Móra villantott föl valamicskét: „A kis Kassban ültünk, a hosszú asztalnál, fejünk felett az igazság harangjával, amely mindig megkondult az este rekordhazugságára. Az öregek, Békefi, Vágó Pál, Tömörkény az asztalfőn praesid[e]áltak, aztán jobbról-balról a főrendek és a középrendek, s végül a jobbágyok, a riporterek. Én mint jövevény és süvölvény, azok közt is a legkisebb, az asztalvégen. De odahallatszott, ahogy Vágó Pál megvallatta Békefi Antalt: — No, beválik-e az új munkatársad, Tóni? Rendes gyereknek látszik. Kicsit tódította is a mester a jó szót. A földit látta bennem ebben az idegen városban, melyben ő már akkor hónapokig élte világát. (Akkor készült az Arvízkép. Azért tartott olyan sokáig, mert minden szegedi notabilitás rajta akart lenni. Lehetőleg közel a király őfelségéhez.) Vágó jászkun volt, én meg kiskun, azért esett meg rajtam a szíve. — Igen, igen — köhögött Békefi, de ez nem a veleszületett köhögés volt, hanem diplomtaköhögés. — No? — ijedt meg értem Vágó. — Valami baj van vele? — Nem, az nincsen, nem is lesz vele baj, hanem újságíró se lesz belőle soha. Elvörösödtem az asztalvégen, s ez a nem minden alap nélkül való jóslat döntötte el a jövőmet. Most már csak azért is muszáj lett újságíróvá lennem. Ha csak olyan álhírlapírói rangban is." {Új szegedi jegyzetek. = Szegedi tulipán[t]os láda. Bp. 1964. 464-65.) Tömörkény - többek között - ezt írta Vágóról és az Arvízképről: „A millennium alkalmával azután a reprodukciójairól ismert nagy árvízképet festtette meg a város közönsége Vágó Pállal. E kép, nem is említve a művészi kvalitásait, a tárgyánál fogva olyan erős, olyan szívbemarkoló, hogy a szemlélő, különösen az, aki az eseményeket átélte, nem nézheti lelki megindulás nélkül. Egyfelől az uralkodó, amint a fölépítést illetőleg a királyi akaratot kimondja, másfelől a nép, amint tekintetével bizalmát veti feléje, hódolattal üdvözli nyomorúságban, és nem kér semmit. Valóban, sem ekkor, sem négy év múlva, mikor a felség udvarát három napig itt tartotta, kérelemmel vagy könyörgéssel nem zaklatta senki..." (Л harang beszéde. = Munkák és napok a Tisza partján. Szerk. PÉTER LÁSZLÓ. Bp., 1963.466.) Sz. Szigethy Vilmos írta Tömörkényről: „Az ő vezérlete alatt álló társaság búcsúztatta el Vágó Pált, amikor a nagy mester végre befejezte az árvízképet, és eltávozott Szegedről. Éppen két hétig tartott a búcsúztatás, sehogyan se tudott elszakadni Vágó." (A régi Szegedből az újba. Szeged, [1932.] 207.) Az ajánlásban írt kubikosember - festmény. Vágó Pál munkája: inkább adhatta, mint eladta íróbarátjának. A Tömörkény Emlékkönyvben közölt (1966. 90.) családi fölvételen (1905?) láthatjuk, hogy Vágó alkotása a kis könyvállvány fölött van. Ez került rá a könyvre is. A fűzött példányokra nyomással, a vászon kötésűekre pedig ragasztással. APRÓ FERENC 180