A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Kisebb közlemények - Sz. Szigethy Vilmos: Békefi Antal

tekét, pláne a megírni valókat, sugárzó arccal hallgatta és nógatott, kényszerített mindenkit, hogy hasonlóképpen hallgassa. Ő annyira tudott nevetni, hogy könnyezett bele. Indokolatlanul szeretett s épp úgy gyűlölt embereket. Móricz Pál, eltávozván a Naplótól, ízléstelen személyeskedésekbe kezdvén egy hamar megszűnt obskúrus lapban, Békefit is bántotta épp úgy, mint Kulinyit. Szakács Andor sem volt kedves embere, Szakács - egyébként utódja a lapnál - mégis állandóan pártolta Móriczot. Ez akárhányszor a végsőkig el tudta keseríteni Békefit, egyszer nagy skandalum mellett rohant haza a Kis-Kassból, állandó tanyánkról. Alig tudtuk megbékíteni. Cigánnyal mentünk az ablaka alá, ott ment végbe a nagy kiengesztelődés. Velem sokat évődött, bár az öregedő emberben rejlő irigység alapján nem minden keserűség nélkül. — Hogy tetszhetik a lányoknak a maga fakó pofája? Mert fiatal korában az övé tetszett. S már itt az idő, hogy ugyanezt a kérdést vetem föl, meg nem értve, másokkal szemben én is. Érzelmi ügyekben mégis én voltam a bizalmasa, velem közölte apró kalandjait s később nagy regényét addig, amíg az első fejezeteken átesett. Ha meg akart valamit íratni, nehézkes, szaggatott volt a magyarázata. Az embernek inkább ki kellett találni, mit gondol. Egy-két vezérszó maradt meg az emlékezetben, ahhoz formáltuk legjobb belátásunk szerint a többit. Annál kínosabb volt ez, mert kritikája függött tőle, hogy ki a jó újságíró, ki nem. Az volt a fő, hogy benne legyen az írásban a meleg szó, továbbá a szív. (Ez zsidó származásának a hagyatéka. Azoknál fő a szív, vagy legalább is az emlegetése. Mikor öreg zs. asszonyok meghalnak, azt írják róluk - más híján - hogy áldott jó szívéről és jótékonyságáról volt közismert. Hogy csak szárazon a halálát közöljék, azt nem viselné el egyiknek a családja sem. Ezért sajátították ki maguknak ezt a frázist. Megkapja aztán az is, aki koldusnak soha életében egy fillért sem nyújtott, adakozó pedig házibarátokkal szemben volt.) Szerénytelenséggel sosem lehetett vádolni. Befogadott, első sorbeli író volt, fiatalabb korában regényeit, novelláit jó lapok közölték. Tehetségét az újságírás emésztette fel s később, ha pénzre volt szüksége, kényszeredetten írta át valamelyik régi művét. Nem dicsekedett, valami naiv megnyilvánulását egyszer hallottam. Valamely márcziusi ünnepről érkezett, bortól felhevülve, arról beszélt. — Brúdert ittam Nessivel! — mondta boldogan. Nessi Pál, az egykor hangos, aztán csúful letűnt negyvennyolcas képviselő.időzött akkor Szegeden. Eszébe sem jutott volna, hogy mint író húsz Nessinél különb. Rettenetesen fel tudott indulni. A kilencvenes évek elején a Napló valósággal üldözte László Gyulát. Egyszer a déli korzón, rendes találkozóhelyünkön, vitázni kezdett Kisteleki Edével, aki a Hiradó munkatársa volt s Lászlóval barátkozott, mert földeket bérelt a várostól. Szó szót követett, Kisteleki sarokba szorítottan felvette hörcsög természetét, már oda nem tartozó dolgokat beszélt s egyszerre kivágta. — Persze, azért haragszol László Gyulára, mert nem írta alá a váltódat. Azt hittük, összeesik, olyan felindulásba jött. Nyomban megbízottakat küldött Lászlóhoz, de az kijelentette, hogy szó sem igaz az egészből. Békefi sosem kért tőle váltót. Szóval Kisteleki hazudta az egészet. Vele szemben aztán ellaposodott a lovagias ügy, mint ahogy az a szegedi apró demokraták között rendszerint ellaposodik. 165