A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Nagy Márta: A huszonötödik ének. Baka István Könyörögj érettem című versciklusáról

kötözteti meg magát, hanem vállalja az apokrif szerelmet, és megadja magát a szirének csábításának, bár tudja, hogy pusztulás vár rá. Ezt jeleníti meg a Tó-szoknya utolsó versszakában a beugrás aktusa, és ilyen megvilágításban válik igazán jelentőssé nő és tó erőteljes egymásba játszása a záróképben. Mindezt azonban nem lehet Odüsszeusz tudatos elhatározásaként értelmezni, hiszen igen hangsúlyosan van jelen az elkerülhetetlenség mozzanata. így inkább azt lehetne mondani, hogy elismeri a fülében csengő sziréndal hatalmát, és azt, hogy nem tud Pénelopeia oldalán nyugalmat lelni. Ennek fényében a Teirésziász által ráruházott feladat is értelmét veszti. Éppen ezért nem áll többé ellen a szirének csábításának, és vállalja a pusztító szerelmet, elfordulva ezzel a házastársi szerelemtől. De nem pusztán erről van szó, hiszen az, hogy Odüsszeusz enged vágyainak, és ismét útra kel, egyenértékű azzal, hogy elismeri örök vándor voltát, így tulajdonképpen az útra kelés jelenti számára a valódi hazatérést, végzetének vállalása pedig önmaga meglelését. Mielőtt azonban ez megtörténnék, még felvillan a szerelem egy harmadik aspektusa is: a nárcisztikus szerelem: „rengő, te, tükörképemet vénné ne ráncold legalább!" {Tó-szoknya) Megjelenési formája igen figyelemre méltó, hiszen értelmezhető Nárcissos mítoszának kifordításaként. Nárcissos saját szépségébe szeretett bele, ezzel szemben itt a tó eltorzítja a lírai én arcvonásait, és ezzel lehetetlenné teszi az esetleges nárcisztikus szerelem bekövetkezését. A másik érdekes tényező az, hogy mindez alá van rendelve az apokrif szerelemnek, hiszen e szerelem közegében zajlik. Kerényi Károly elgondolása magyarázatul szolgálhat e helyzetre: „A vízfelület mögött ott van annak mélysége is, ami nem más, mint az alvilág. A víz megtapasztalható mélysége lényeges különbséget hoz létre a felszínen való tükröződés és a tükröző tükör tükrözése között. Két különböző tükrözésről van tehát szó, amelyből az egyik, a víz által való (...) félelmetes, míg a másik, a tükröző tükör általi nem az, legfeljebb csak annyiban, amennyiben az ősjelenségek aurája mindig félelmetes."

45 Ilyen módon ez a kép is a szirénekhez, rajtuk keresztül pedig az alvilághoz kapcsolódik. Ezen a ponton lehetetlen megkerülni Babits Odüsszeia-parafrázisát, az Odysseus és а szirének című novellát. A tematikus hasonlóság nyilvánvaló alapot nyújt ana, hogy párhuzamba állítsuk a két művet. A versciklus értelmezése szempontjából azonban nem ez a meghatározó elem: sokkal nagyobb figyelmet érdemel az az olvasási mód, vagy ha úgy tetszik, értelmezési stratégia, mellyel Babits megközelítette az Odüsszeiát, és amely életre hívott egy ilyen parafrázist. Ennek feltárásához kitűnő fogózót nyújt Az európai irodalom története című műve, melyben maga vall Odüsszeia-élményéről. „E tarka és furcsa mesének hőse is folyton az alvilág és halál partjain jár. De legveszedelmesebb ellenségei mégsem a tajtékozó örvények és groteszk, félszemű szörnyetegek, akik halállal fenyegetik. Nem is a szirének, vagy Kirke, a félelmetes Asszony, aki disznókká változtatja az embereket. Az igazi ellenség benne magában van. Ő maga, lelke legmélyében titkos szövetségese a természet vad, 45 KERÉNYI, 1995, 105. 133