A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Kisebb közlemények - Lengyel András: Kosztolányi Dezső Tömörkény-nekrológja

készített jegyzeteiben így: „Csak morfiumoltással lehet olvasni." (Egy ég alatt. 613.) Levelezésében pedig így: „...két morfíumoltást kellett adni, hogy valahogy csillapodjak" (Levelek - Naplók 723.) Ennek a szóhasználatnak a nyoma megtalálható már egyik időközeli (1918) kötetében is. Itt az injekciós tüt mondja oltótűnek, így: „morfiumos oltótű" (Káin. Bp. 1918. 95.) Stb. Ez a szóhasználat olyannyira egyedi, s csakis rá vall, hogy az ugyanekkor megjelent Tömörkény-nekrológokban rendre kámforinjekcióról ol­vashatunk. (Szeged és Vidéke, ápr. 24. 1., Szegedi Napló, ápr. 25. 2., Délmagyarország, ápr. 25. 3., Szegedi Friss Újság, ápr. 25. 1., Magyarország, ápr. 25. 3.) b.) Ugyancsak Kosztolányira vall, hogy a nekrológban az itt szó itten alakban fordul elő („itten élt a csöndes, méltóságos, keleti parasztok közt"), ahogy a Kosztolányi je­gyezte szövegekben is. A stíluskritika természetesen mindezeken túl is még további adalékot hozhat fölszínre (ilyen lehet pl. az esprit szó használata), de talán ennyi is elég. Maga a nekrológ a következő: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN MEGHALT A magyar irodalomnak nagy gyásza van: Tömörkény István, a Pesti Napló büszkesé­ge, évek hosszú során tárcaírója ma reggel kilenc órakor Szegeden meghalt. Váratlanul érkezik a döbbenetes hír. Az elhunyt író mindössze ötvenegy éves volt. Alkotó kedve teljé­ben ragadta el a halál. Egy héttel ezelőtt baloldali tüdőgyulladást kapott, mely később májdaganattal és mellhártyagyulladással komplikálódott. Utolsó napokban már csak kámforoltásokkal tudták késleltetni a halált. A háborúban, mely már három éve tart, hozzátörődtünk a halál gondolatához. Azzal fekszünk s azzal ébredünk. De milliók halála idején is megráz ez a hír. Ilyen súlyos nevet még a háború alatt se írtunk az irodalom veszteséglistájába. Szeged költője volt, az alföl­difővárosé, a legmagyarabb városé, de egyúttal az egész országé, az egész magyarságé. Ha külföldi emberrel beszéltünk s meg akartuk érzékeltetni, mi a magyar író, aki az egész magyar világot összefogja egy tökéletes mikrokozmoszba, reá utaltunk. Stefan I Klein fordításában, Georg Müller-яе/ Münchenben megjelent egy magyar elbeszélés-könyv ­Ungarn a címe - melyben az ólomkatonáról szóló apró remekműve képviseli az ő benső­séges, egyedülálló művészetét. Akármely külföldi megismerheti ebből az egy elbeszélésből - a magyar paraszt lelkét. Acélos összefogó erő lakozott benne. Aki a szegedi tanyák körüljárt, az rá gondolt. Aki pedig sohase látta a szegedi tanyá­kat, ott járt - lélekben és szinte testében is - mikor munkáit olvasta. A múlthoz, a patriar­kális, idilli régi magyarsághoz tartozott a tárgyai megválasztásában, meg a kegyeletes hajlamánál fogva. Az Alföldnek alig volt prózaírója. Jókai a Dunántúlé, Mikszáth a Fel­földé, Gárdonyi és Krúdy is az északi magyarokat rajzolja, Móricz Zsigmond a tiszaháti­akat. Tömörkény az Alföld elbeszélője. Itten élt a csöndes, méltóságos, keleti parasztok közt, kiknek nemcsak a gubáját ismerte, de a kacskaringós, színes, más nép előtt érthe­tetlen észjárását is, mely épp oly eredeti, mint a szűrre-hímzett magyar minták. A bölcs szegedi halászokat ő szólaltatta meg először és valóságos vízi romantikát teremtett. Mennyire élnek az emberei, a mulató parasztok, kik vasárnap délelőtt a korcsmában ülnek, a bor, meg egy álmosan sistergő szódásüveg előtt, a kacér menyecskék, a titokza­tos javasasszonyok, a bakák, a fiatalok és vének, az új és régi magyarok. A faj szelleme eleven erőként lüktet benne. 173

Next

/
Oldalképek
Tartalom